Puskár Krisztián – 2008.10.28.  – http://quart.hu/cikk.php?id=2992

Három évvel az időközben félkultikussá vált Szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás című lemeze után megjelent a legjobb magyar (metál)zenekarnak kikiáltott Isten Háta Mögött harmadik – ráadásul dupla – albuma, a Kényelmetlen nevű. Enyhén spoileres kritikánkból kiderül, hogy tud-e a csapat popszámot írni meg hogy csak baglyot eszik-e éjjel vagy valami mást is még. Továbbá: miért az egyik legfontosabb hazai együttes jelenleg az IHM, hogy tényleg a legjobb együttes-e, illetve hogy mi is a nyelv valódi és elfeledett funkciója a valóságban.

Sajnos a dolgok túlnyomó többsége vagy túl, vagy pedig alul van értékelve. A többnyire a matekrock és az alternatív metál fantomkategóriáiba sorolt Isten Háta Mögött éveken keresztül egy alulértékelt zenekar volt, abban a tekintetben legalábbis biztos, hogy nagyon izgalmas zenét játszott, de csak a szűken vett klubköztudatban létezett. Majd szép fokozatosan a jólszituáltabb budapesti metálszíntér házi kultzenekara és félhivatalos kívülállója lett. Ebben sok egyéb dolgon túl közrejátszott az is, hogy az IHM tényleg saját hangon megszólaló együttes volt; hogy volt egy Közelítő-távolító című száma (“Ez egyértelműen a legjobb magyar rockszám, amit az utóbbi években hallottam, bazmeg”); és három évvel ezelőtt egy kifejezetten jó lemeze, aminek az volt a címe, hogy A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás. Aztán kikiáltották az IHM-et a legjobb magyar együttesnek. Ez azért veszélyes, mert sokkal többen most sem ismerik őket, mint három éve, viszont túl sok olyan ember lett, aki biztosan tudja, hogy ők a legjobb együttes. Az ész nélküli rajongás kívülállók számára visszatetsző hatásai pedig túlmutatnak a rajongás tárgyán, sok esetben egy másik, ellentétes irányú (ugyanannyira eltúlzott) negatív skatulyát is eredményezhetnek a zenekar számára (“divat szeretni”), mindez pedig megnehezíti, hogy a helyükön legyenek kezelve a dolgok, ami nem jó. Mert mindennek végső soron nincs sok köze ahhoz, hogy jó-e a harmadik IHM-album, A kényelmetlen lemez, vagy sem.

Az Isten Háta Mögött mindenesetre nem a legjobb élő magyar együttes, ezt ki merem jelenteni (ezt bármelyik magyar együttesről ki merném jelenteni, még talán a Roncsiparról is), viszont jelenleg talán a legfontosabb. Mert most sokan figyelik.

Az IHM-et leginkább az a kettősség teszi mozgó valamivé, hogy egyrészt zárt rendszert alkot, zeneileg mondjuk, hogy ennek kivetülése a matek- és posztmetálhoz való kötődés, a szerkesztettség, szövegileg meg ezt erősíti egy önmagát (a szó klasszikus és nem lakossági értelmében vett) ezotériának álcázó zárkózottság, ami mintha jót szórakozna közben azon, hogy nincs is köze az ezotériához. Ugyanakkor az Isten Háta Mögöttnek rendkívüli kommunikatív ereje van, ösztönös képeket ír le, valódi jelentést hordozó ösztönös szavakkal, méghozzá egyre erősebb slágerpotenciállal, ami pedig rögtön nyitott rendszerré is teszi. Épp ezért inkább rockzenekar, mint metál-, A kényelmetlen lemezzel, illetve saját határai kifelé tolásával pedig egyre közelebb kerül a progresszív hagyományához (az album végén egy énközpontú zsigeri popzene lehetőségét is felveti).

Ennek megfelelően a dalok nemcsak önmagukban léteznek (sőt, elsőre nem is mindig különülnek el egymástól), hanem az egész szerves részeként is. Például nyilván adja magát a lehetőség, illetve az igény, hogy egy lemez kirobbanó erővel nyisson, ezzel szemben a Tipikus árvajelleg kifejezetten visszafogott, itt-ott szolid megtörésekkel, egy alkalommal rövid zakatolással, de lényegében egy szépen (és látszólag konvencionálisan) építkező késleltetése valami másnak, egy kilencperces felütés. A kezdeti katarzis a hatásmechanizmus részét képezi, nyilván, csak nem feltétlenül a lehető legkézenfekvőbb módon. A lemez első csúcspontja ugyanis nem is a kezdőszámot a maga lappangó és kirobbanó, párhuzamosan futó, kábé hat egymást váltó témájával ellensúlyozó, újra meg újra elkezdődő (iszonyú erős) Megbántani egy szabót című dalban jelenik meg, bár majdnem, hanem a lemez tizenötödik perce után, ott, hogy (szart) Eszem éjjel és baglyot. Ott a szerkesztettség mellett már az a téboly is megjelenik, ami az együttes valódi erejét adja, és többé teszi egy sima okoskodó metálosnál.

Mert egyéni hangvétele és saját maga alkotta világa ellenére az Isten Háta Mögött zenéjében azért visszavezethetők a dolgok (a csapat egyébként négytagú: két gitár, basszusgitár, dob, ezen a lemezen pedig van szinti is). A legdirektebb szál talán a progrockhoz és a posztmetálhoz, illetve annak a Tool által tolmácsolt ágához köti (A kényelmetlen lemez pedig igen sok, nem csak zenei tekintetben aránylik úgy az IHM korábbi anyagaihoz, mint annak idején a Lateralus az Undertowhoz és az Aenimához), de több benne a sötétség és a súly, mint a pszichedélia: a Robot feláll a című szám doomos mélységei (meg később a Lélektelenné-tétel a második lemezen) pl. egyenesen Greg Mackintosh témáit idézik a Paradise Lost Shades Of God, illetve Icon lemezeiről, máskor viszont olyan komolytalanságokat is megenged magának az együttes, konkrétan a robotos számban, hogy átcsapjon funkba. Hasonló történik az Itt valami megült címűben is, amikor a lemezt záró akkord után elhelyeznek egy híres diszkókacsintást, sajnos kicsit túl lakosságit, nem is különösebben hiányozna az onnan, ha nem lenne. Mert a szánkba rágja, hogy komolytalan, amivel pont annak ellenkezőjét sugallja – az együttesnek nem áll jól, amikor ennyire direkt. Utóbbi tizenöt másodperc ellenére azonban az IHM sokkal inkább kötődik a lehető legjobb és haladó értelemben a magyar alterrock könnyed hagyományához (ld. Három, vagy a végül aztán baljós lábdobbal nyomatékosított indulatba torkolló És), az egészbe organikusan illeszkedő Aláírhatatlan történelem című VHK-feldolgozással pedig a hazai pszichedélia szövetébe is elhelyezi magát.

Utóbbi szám után némileg irányt is vált a lemez, vízszintesen és függőlegesen mozog tovább egyszerre. A híres szám folytatását váróknak mutat fityiszt a Közelítő-távolító kettő, a negyvenhét másodpercnyi szolid zajongást egy darab tisztán kivehető riffel zárja; és valójában itt kapcsolódik az albumhoz a második lemez, az együttes régi számainak új verzióival (a Közelítő-távolító témája is megjelenik az egyikben, tessék).

Nincs is az annyira kiszámítva, mint a lemez maga, helyenként sokkal spontánabb, olyannyira, hogy még egy mind szövegi, mind pedig zenei szempontból kifejezetten rossz dal is van rajta (Istenszabású, az egyetlen a duplalemezen), meg egy félkomoly rapszám (Élettér-elmélet). A kezdeti hatások is sokkal direktebben jelennek meg az önreflexiókban. A Változzunk késekké pl. a kilencvenes évek elejének amerikai rockja, ami nem a grunge, hanem  ezúttal valóban enyhe stoneres beütés – ezt azért jegyzem meg, mert az IHM kapcsán (is) bosszantóan gyakran és indokolatlanul puffogtatják ezt a kifejezést. A kényelmetlen lemez második része arról a közegről szól, amelyből az Isten Háta Mögött kialakult. Épp ezért nem is tekinthető egyenrangú második félnek. Nem alkotja a lemez szerves részét és önmagában sem egy egész valami, sokkal inkább a K-T2 hasadásán keresztül kitüremkedő lábjegyzet (azon túl, hogy nyilván érdekesség is a rajongóknak). (Ezért értékelése is problémássá válik, de ha muszáj, akkor legyen kisbetű és b.)

A kényelmetlen lemez tehát a fenti lábjegyzet után folytatódik csak az utolsó két dallal, amelyek eklektikája új irányt jelöl ki az Isten Háta Mögött zenéjében. Vagy legalábbis annak lehetőségét. A Jósolni bélből például félig egy popszám (öt-hat fő motívummal), méghozzá kifejezetten zavarbaejtő, mert pattogó szintivonósok is vannak benne, ennek ellenére azonban több, mint simán működőképes. Épp ezért zavarbaejtő. Egyrészt nem különösebben illeszkedik a lemezhez, másrészt, ha úgy vesszük, egyenesen következik annak progresszív természetéből. (Én még nem döntöttem el, hogy melyik, de inkább az előbbit gondolom). De tény, hogy ez az egyetlen pont, amikor a lemezen egyébként végig finoman, főleg textúrákban használt elektronika kissé otrombán hat, megkísérlem, hogy olyan magyarosan, illetve amikor az az érzése az embernek, hogy az IHM még csak tanulja, hogyan kell az elektronikával bánni. A Jósolni bélből lehetőségei viszont a lemezt záró Valami megültben elmélyülnek (és nyernek több értelmet, azaz válnak iránnyá), amely még az előbbinél is nagyszabásúbb progresszív zene, a szilánkosra hasadt valóság popzenéje, szintén vagy hét-nyolc témával és egy iszonyú jó helyre helyezett tapskiállással. A zenében van olyan, hogy spoilerezés?

Az Isten Háta Mögött valódi magja és motorja azonban a szöveg, illetve annak természete. Egyrészt organikus része, visszacsatolása, másrészt pedig strukturális leképezése is a zenének. A mondatok nem mondatok, szavakból és félszerkezetekből építkeznek, töredékekből álló folytonosságot alkotnak, mindezzel az IHM zenéjétől függetlenül is annak nyelvi megfelelőjévé válnak. A kényelmetlen lemez meg-megtörő témái, párhuzamos és ellentétes irányban mozgó formái, váltásai, újrakezdései, dallamai és megszűnései jelennek meg bennük, olykor a (mondat)szerkezetet megsemmisítő képek formájában, máskor a vázukig csupaszított szóalakokban és tőmondatokban, azaz mások által is használt kommunikációs eszközökkel, hogy aztán soha el nem hangzott szövegekké álljanak össze. Végeredményben ez teszi a leginkább egyedülállóvá A kényelmetlen lemezt (és az IHM-et) zeneileg is: azaz hogy a nyelvnek magának (nem csak mint leírt szövegnek) azon legalapvetőbb funkciója jelenik meg benne, hogy képes bármilyen valóságot újra összerakni, méghozzá úgy, hogy létező és ismert elemekből korábban még nem használt szerkezeteket hoz létre. Ez a képesség – amellyel a nyelv (és a zene) a saját határait kéne, hogy feszegesse egyfolytában – bár értelmi síkon is létezhet (méghozzá sokkal könnyebben – akarva, mint ürítéskor), csak belső kényszer hatására, zsigerből működik igazán. Ezért annyira jó az IHM.

Az Isten Háta Mögött harmadik lemeze tág értelemben vett műfaján belül (és nem magyar viszonylatban) kiemelkedő; ami miatt azonban az együttes hazai szinten (is) példamutatónak számít, azaz, hogy (mondjuk) a saját útját járja, az túlmutat a formán. Ezt csak azért fontos megjegyezni, mert sokan hajlamosak keverni a kettőt, és a kreatív rajongásban inkább a könnyebb végén (ti. a formánál) megragadni a dolgokat. Az pedig nem visz előrébb. A-