Puskár Krisztián | Inkei Bence | Rónai András – 2011.01.06. – http://quart.hu/cikk.php?id=5824

2010 végén hirtelen megjelent egy csomó magyar lemez, csak úgy kapkodtuk a fejünket. E cikkünkben háromról írunk, a Quimby öt év szünet után megjelent albumáról, a 30Y zúzósnak ígért lemezéről, és arról, aminek az a címe, hogy Ű és az Isten Háta Mögött adta ki. Az egyiket dicsérjük, a másikat fikázzuk, a harmadiknál meg egyrészt-másrésztezünk. De vajon melyiknek jut micsoda?

Quimby: Kicsi ország

A Quimby előző nagylemeze 2005-ben jelent meg, egy darabig úgy is volt, hogy nem is lesz több, mármint nagylemez formában, aztán mégis lett (lásd interjúnkat). Aki azt gondolta, hogy az eltelt sok idő alatt valami földhözvágó, de legalább meglepő újdonságot szült meg a zenekar, az nyilván már értesült róla, hogy nem. A Kicsi ország tizenhét darab tipikus Quimby-számot tartalmaz – ami még nem lenne baj; az már igen, hogy annyira tipikusak ezek a számok, hogy minden, de tényleg minden ismerős róla, és nemcsak az elkötelezett rajongóknak, hanem feltehetően még annak is, aki csak néhány számot ismer tőlük. (Pontosabban az elkötelezett rajongók, ha nagyon keresnek, találhatnak kisebb elmozdulásokat, meg elemezgethetik, hogy melyik szám melyik korábbi lemez világába illik – de mindez nem számít sokat.) Ez még mindig nem lenne annyira nagy baj: itt egy két évtizede működő és nemcsak sikeres, de elkötelezett rajongótábort mozgósító zenekar, hát most csináltak egy albumot, amin nem újítanak, na bumm – mondhatnánk.

De nem mondjuk, mert az az igazság, hogy ez egy nagyon vacak lemez. Mégpedig azért, mert azok a poénok, amiket mind ismerünk már, nemcsak hogy nem lepnek meg, hanem valami nyomasztóan nincsenek kijátszva. Vegyük például az Ultravaló című számot: ez egy teljesen átlagos esztrádnóta, tízezerszer hallott és hatékonyságukat tízezerszer bizonyított fogások sorakoznak egymás után – csak éppen annyira gyengén előadva, hogy én szégyellem magam, miközben hallgatom. Vegyük például azt a jól ismert ta-ta-tam részt (először 1:13-nál): hát azt oda kéne szúrni, ehhez képest itt csak lagymatagon, kötelességtudóan leütögetik a hangokat. Erről a számról az jut eszembe, hogy akár Horváth Charlie is játszhatná – akkor ugyan nem lenne benne olyan sor, hogy “szanaszét mardosom a tetemeket”, viszont feltehetőleg azért viszonylag rendesen meg lenne csinálva, a fúvósok nemcsak fújdogálnának, hanem legalább megpróbálnának tüzesnek látszani stb. stb. Azért is érdemes elképzelni ugyanezt Charlie-val, mert akkor lehet hallani, hogy mind közül a legkevésbé az ének bírja lecsapni a nagyon magasra feladott labdákat. Ő persze túlripacskodná, de hát pont ezt kívánja meg ez a szám – Kiss Tibor meg csak fél szívvel felénekelgeti az egészet, így mi értelme van? (Tegyük hozzá, szerintem Charlie-val is egy teljesen átlagosan szar dal lenne ez.)

Vagy itt van az A szebbik nem és a rondább igen (nem mindegyik szám címe vacak szójáték ám), ami azért tanulságos, mert ebben volna a legtöbb poén – de a zenekar egyszerűen egyiket sem bírja kihasználni. Azt is nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy aki hallott már rendesen megszólaló rocklemezt, az egy picit is húzósnak bírja hallani a Leszek ma én a tiéd vagy a Jekyll és Hyde című számokat. A Quimby arca, Kiss Tibor szomorú teljesítményéről legyen külön is szó: nemcsak hogy nem győz meg, hanem nem is hallom rajta, hogy egyáltalán meg akarna győzni, vagy egyáltalán bármit akarna, azon túl, hogy hát akkor ezeket itt most felénekli. A mélypont a Cukrot öntök című szám, egy kocsmai busongó – de nem egy kocsmában érzelmeit szívéből kiöntő embert hallok (akinek fontosabb a szív kiöntése, mint hogy eltalálja a hangmagasságokat), hanem egy énekest, aki azt gondolja, hogy ezt rutinból megoldja, de még csak ez sem jön össze neki.

A hibák egy részét lehetne arra fogni, hogy hát Magyarországon nem szólalnak meg jól a lemezek, ennyi, de hát Kiss Tibor azt mondta nekünk: “csak a keverés egy hónapig tart, és a legapróbb dolgokra is odafigyelünk” – márpedig dalonként tucatszámra lehetne félig-meddig elfelejtett, a sarokba eldugott hangszerszólamokat találni, amiknek pedig sokkal hangsúlyosabb szerepük kellene hogy legyen (azt kívánja meg a dal, a poén). Nem arról van szó, hogy nem szól úgy, mint egy Gazdag Nyugati Produkció, hanem hogy úgy szól, mintha olyan emberek játszották volna fel és rakták volna össze, akiket egy cseppet sem érdekel ez a zene. Persze ettől még koncerteken sok szám biztos jó lesz, a rajongók örülhetnek stb., csak ezért már tényleg minek 2010-ben lemezt csinálni? C- (RA)

30Y: Városember

Túlzás lenne azt mondani, hogy a csapból is a 30Y folyik idehaza, pedig tényleg az egyik legnépszerűbb mai magyar koncertzenekarról beszélünk. Az, hogy mikor lett a 30Y-ból “nagy” zenekar, nehéz megmondani, én valamikor abban az évben vettem észre a szintlépést, amikor a Petőfi Rádió MR2-re váltott. Akkorra lett kisebbfajta generációs sláger a Bogozd ki (ami egyébként egy korábbi lemezen jött ki), és akkorra tűnt fel, hogy ennek az együttesnek tényleg van tábora országszerte. A következő felismerés egy évvel később ért, amikor a No. 4. című lemezt hallottam, és alig jutott eszembe a Kispál és a Borz zenekar, melynek neve szinte kezdettől fogva kísérte a 30Y pályáját. Nyilvánvaló, hogy az együttes által használt formanyelv nem jöhetett volna létre, ha nincs az a bizonyos másik híres pécsi zenekar, de nagyjából itt ki is merült a zenei hasonlóság, a szövegeknél már inkább, de erre még visszatérünk.

Amikor júniusban az énekes-szövegíró Beck Zoltánnal beszélgettem, az interjú kapcsán azért kapott bíráló kommenteket, mert nem volt elég naprakész zeneileg. Ha az együttest ért hatásokat nézzük, akkor valóban nehezen lehet a tagokat hipszternek nevezni, de közben annyi példát lehetne sorolni arra, hogy nem éppen up-to-date zenészek csináltak remek dolgokat, hogy ez ne lehessen szempont. Azt is figyelmen kívül hagyják sokan, hogy a 30Y tagjai már egyáltalán nem fiatalok, hiába az elmúlt két-három évben futottak csak be igazán. A magyar zenészsors azonban már csak ilyen, itt fiatal zenekarok ne nagyon reménykedjenek headliner pozícióban komolyabb fesztiválokon, oda már csak a kitartók jutnak, akiket már csak emiatt is becsülni kell. A 30Y tagjai kisvárosokból jöttek és a kilencvenes években voltak fiatalok, akkor érték őket a legfontosabb impulzusok, melyek hozzásegítették őket ahhoz, hogy a No. 4.-re pár kifejezetten szellemes számot is rakjanak.

A Városemberről előzetesen azt lehetett tudni, hogy producerként Takács Zoltán “Jappán” (Heaven Street Seven) dolgozott a zenekarral, míg Beck Zoltán a már említett interjúban úgy fogalmazott, hogy “sosem mozdultunk el ennyire a hagyományos gitártrió-hangzás felé, mint most”. Mindkettő észrevehető: a lemez tényleg jól szól, ugyanakkor rockosabb, sőt, kifejezetten zúzósabb, mint a No. 4. volt. Vannak azonban más különbségek is, amik nem feltétlenül a Városember felé billentik a mérleg nyelvét. Beck Zoltánnak egyedi énekhangja van, az már nem új történet, de korábban nem hallottam ki belőle ennyire az Eddie Vedder-es pátoszt, mint itt (például A kérdés mi legyen című számban) – igaz, a 30Y annál több rétegű zenekar, minthogy csak az énekhang alapján ítéljük meg (arról nem is beszélve, hogy ezzel pont ott lennénk mi is, ahol csak “a jó hang” számít).

Itt is igaz, amit az előző lemez kritikájában is írtunk: “mindegyik számban van egy-két jó ötlet, és ezek nem tolakodnak, de karaktert adnak nekik.” A zongora a nyitó Kövér disznók végén, vagy a refrén utáni gitáros átvezetés a Nemlétezőben és az orgonaszóló a Jó Január hercegben mind-mind telitalálatok, és még egy esetleg nem túl erős számot is képesek megmenteni. Az is biztos, hogy a Városember egységesebb lemez, mint a No. 4. volt, viszont azon több jó dal volt emlékeim szerint, itt többször is úgy érzem, hogy ugyanazt a számot hallgatom már tíz perce, pedig nem is. Nem feltétlenül segít az sem, hogy a két egyértelműen legjobb dal (Mecseki sétányok, Nemlétező) csak a lemez második felén kerül elő, töltelékszámok közé ágyazva. Ami közös még ebben a két dalban, azok a magyar lemezeken ritkán hallható hibátlan háttérvokálok, ezekből lehetett volna még több is az albumon. Az úgynevezett zúzós számokkal sincs komolyabb gond, egyszerűen dalokként azok kevésbé erősek, és több hallgatás után sem maradt sok emlékem róluk. Ami a szövegeket illeti, Beck egyértelműen a költői magyar dalszövegírók tradícióját viszi tovább, de mintha most még bonyolultabban kódolt szövegek kerültek volna a lemezre, és az Ásítódal sem tud olyan drámai csúcspont lenni, mint az Azt hittem érdemes volt két éve. A Bereményi Géza által az együttesnek ajándékozott, Cseh Tamás és Baksa-Soós János előtt egyaránt tisztelgő Jó Január herceg sem lóg ki a sorból a szövegével, de ez lehet az együttes dicsérete is, hiszen teljesen a saját képére tudta formálni. Az már egy ideje nem meglepetés, hogy a 30Y-nak van saját képe, vagyis a Városember is egy karakteres zenekar munkája, de itt most nem sikerült annyi újat hozzáadni a zenekarról kialakult képhez, mint legutóbb. B- (IB)

Isten Háta Mögött: Ű

Az Isten Háta Mögött előző, harmadik lemeze választóvonal volt az együttes történetében: a hírnevet és mikrokultuszt megalapozó első két lemezt zárta le és összegezte úgy, hogy közben már egyértelműen új irányokba tapogatózott, nem mellesleg pedig a klasszikusnak mondott felállás is frissült, Egyedi Péter basszusgitáros (Óriás) váltotta Győrffi Istvánt (akkori interjú az együttessel erre). Az azóta eltelt két évben még több minden változott: Bokros Csaba, az együttes metálvonalát leginkább erősítő mag tavaly nyáron kiszállt, őt Sándor Dániel (Esclin Syndo, Volkova Sisters) váltotta, ami több elektronikát, és legalábbis olyan új markáns megszólalást sejtetett, ami nem feltétlenül illett az IHM-ről alkotott összetett, de általános (neadjisten, rajongói) képbe.

Itt fontos még leszögezni, hogy önmagában az, hogy valami új és a megszokottól eltérő, nem jelenti automatikusan azt, hogy az jó is (és nyilván a fordítottját sem). Így érvként sem használható (“nem rossz az, hanem most valami újat csináltak a fiúk“). Az új lemez előtt megjelent például egy electrotrack Közkút címmel, ami elég rosszra sikeredett, és nem azért, mert más, hanem mert erőltetett és leginkáb ügyetlen volt. Sándor Dánieltől épp annak a bájos, ám tényleges tapasztalatlanságnak a kiküszöbölése volt várható, ami a Kényelmetlen lemez néhány szintis foszlányában, kezdeményezésében jelen volt. De szerencsére a Közkút nem került a lemezre, minden bizonnyal félig-meddig vicc is volt, és az Ű című kiadványon végül megvalósult az, ami az új felállástól jóhiszeműen várható volt.

A Kényelmeten lemezzel ellentétben az Ű határai sokkal befoghatóbbak (nyolc szám hallható rajta, negyven percig tart), és egyrészt egyáltalán nem kevésbé rocklemez, mint az előző anyagok (a mennyiségileg kevesebb zúzás viszont tökéletes kulcshelyzetekben szólal meg), másrészt létrejön rajta az a párhuzamos popzene, amivel az IHM két éve próbálkozott. Méghozzá úgy, hogy az Ű nem felületes, tele van tökéletesen kivitelezett ötletekkel, érzelmi és technikai mélységekkel, és minden egyes szám jó rajta – mindezt Sándor Dániel producer/billentyűs okosan, azaz egyszerre látványosan és visszafogottan hangszereli, tölti fel elektronikával: a lemezt nyitó, eleinte feltűnően gitártalan Hídavatás vonósai és clapjei úgy késleltetnek és bomlanak ki, hogy aztán a lemezt ténylegesen meglendítő, és súlyos gitárokkal húzó Alig akaromban teljesednek ki; az Alig akaromban a szinti szignálszerű, egyszerű dallama hatványozza a gitárriffeket; a látszólag hagyományosabb (és a három és fél percével a lemezen a legrövidebb) Szerető finom fáziskéséses, helikoptert idéző gitárzakatolása; a Sakter-metszés tapsikolós lüktetése; az Áttelelés delejes dobjainak pszichrockos színei; a Mindenki áll mély zúzása és szűnni nem akaró gitárszólója – mind olyan elemek, amelyek az Isten Háta Mögött eddigi legszínesebb, legkompaktabb és legegyenletesebb színvonalú lemezét adják együtt, érdekes módon megszólalásban a legdirektebbet is, ugyanakkor néhány, minden korábbinál nehezebb és többszöri hallgatásra érő témával. Másrészt számos megoldás érezhetően az előző lemez ötleteit teljesíti ki, így pedig az Ű tökéletes folytatás is.

“Most már számítsunk inkább arra, hogy mértékkel állítunk távokat, felfelé” – énekli Pálinkás Tamás a Várj, míg felkel majd a népben: ez  a sor jól jellemzi az Ű erényeit, illetve azt, hogy míg sokkal egyértelműbbek a céljai, azokat hibátlanul valósítja meg az Isten Háta Mögött, még mindig a saját hangján, ténylegesen fejlődve, nem csupán mást csinálva. Egyébként nem is csinál mást. A (PK)