Benedek Márton – 2008.12.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=3150

A nyugati parti Otis Jackson Jr. első számú alteregója a kétezres évek underground hiphopjának egyik legtekintélyesebb és legsokoldalúbb producere, a független Stones Throw kiadó ikonikus figurája. Ő a kultikusnak számító Quasimoto, bollywoodi filmzenéket darabol szét, egyszemélyes jazzkvintettje van, Erykah Badunak termel ütemeket. Bő évtizedes szerteágazó munkássága ellenére Madlibnek most jelent meg első teljes anyaga saját névvel. De nem a Stones Throw adta ki. Mi következik ebből? Következik-e egyáltalán valami?

A kilencvenes években leginkább csak a kaliforniai ún. backpacker (mondjuk, hogy nem fuxot, hanem sima kapucnis pulcsit hordó) hiphopperek és az Alkaholiks rajongói ismerték Otis Jackson Jr. alteregóját, Madlibet. Később, a középiskolai haverjaival, DJ Romes-szal és Wildchilddal közös Lootpack-nagylemezt (Soundpieces: Da Antidote) Európában is megturnéztatta, így még szélesebb körben terjedtek zenéi, illetve híre is. Újabb személyiségének, Quasimotónak a megteremtése pedig, ha nem is csinált Kanye Westet Madlibből, de évekre bebiztosította az alkotáshoz szükséges ipari mennyiségű füvet és az underground magazinok címlapjait. Az 1973-as francia és csehszlovák koprodukcióban készült (az USA-ban Roger Corman által terjesztett) animációs film, a La Planete Sauvage mintáiból épült Unseen ugyan nem mozgatott meg egy teljes generációt, de messze nem csak egy párszáz fős szubkúlturában aratott. A héliumhangon rappelő tudathasadásos földönkívüli látomásait Otis Jackson Jr. sérült ütemű hiphopra, jazzre és vágott dobokra, illetve egy pszichedelikus képzeletbeli rádióműsor keretébe helyezte, Quasimoto irányított kultuszához pedig nyilván az is hozzájárult, hogy soha, senki se látta Quasimotót.

A jelenkori hiphop klasszikus alakjává két album tette Madlibet. A 2003-ban megjelent Jaylib lemezen az ún. clap sound úttörőjével, az itt a Quarton is megvitatott J Dillával állt össze: Kalifornia és Detroit találkozott ezen az anyagon, mely igazi ellen-mainstream album lett, nem mellesleg pedig az akkori év legjobb hiphoplemeze. A másik meghatározó együttműködés Madlib számára a 2004-es év egyik kritikai favoritjának számító Madvillainy lemez volt. A sosem hallott mintákból és élő dobokból összekovácsolt nyers alapokra az antihősként viselkedő MF Doom, fémmaszkos mc rappelt, boszorkányok melléről, kora reggeli sörözésekről, pénzről meg hasonlókról. A Blue Note archívum engedélyezett felhasználásával készült Shades of Blue után a második Quasimoto-nagylemez már nehezebben is adta magát. Más volt, mint amire sokan számítottak, a Rappcats kivételével pl. egyik számot sem játszották bulikban, illetve klubokban. Egyetlen végtelenül egyszerű loopból áll (The Roe-o-tation Special Category), valamint régiiskolás rapperek felsorolásából, mégis minden idők egyik legütősebb hiphop száma.

Közben meg az történt, hogy ahány jointot szív Madlib, annyi irányba szóródnak a zenéi. Jut a kiadótársaknak, más haveroknak, meg annak, aki meg tudja fizetni. Emellett létezik még egyszemélyes zenekara, a Yesterdays New Quintet, illetve annak leágazásai. Ebben a tempóban jutottunk el mostanáig.

A legnevesebb független hiphop műhellyé vált Stones Throw a nagy lemezipari átalakulás közepén is szárnyal, idén beindult az online bolt, és a hiphop mellett ugyanúgy kiadnak electrót, funkot, pszichedéliát, meg Omar Rodriguez Lopezt (Mars Volta, többek között). Madlib meg termeli a beatet. A közelmúltban “friss és ropogós” ütemekkel látta el Guilty Simpsont, Erykah Badut, illetve Stacy Epps-t, közös lemezt készített az Azymuth dobosával, Ivan Contival, a Beat Konducta néven futtatott, egy-két perces számokból építkező tematikus szériájának meg mostanában jelenik meg az ötödik és a hatodik része (a bollywoodi filmzenék darabokra szedése után most a nagy J Dilla előtt emlékezve).

Az új Madlib lemezt mégsem a Stones Throw adta ki, hanem a BBE, mégpedig az angol kiadó Beat Generation-sorozatának utolsó részeként. Pete Rock, Spinna, Marley Marl, Dilla és mások után tehát Madlibé az utolsó kör, ez nem különösebben meglepő. Érthető az is, hogy komolyak az elvárások, hiszen a kétezres évekbeli underground hiphop egyik legnagyobb alakjának ez az első teljes albumnyi anyaga Madlib néven.

A WLIB AM: King Of The Wigflip címmel ellátott lemezen a Beat Konducta-jellegű kétpercesek hozzák ugyan a szokott szintet, ám a sok jóból kevés az igazán kiemelkedő (talán a Disco Dance ilyen), és a csajos zenék is rendben vannak, de semmi több. A Stacy Epps- és Georgia Ann Muldrow-számok mellett azonban külön figyelmet érdemel a Freznával közös Yo-Yo Affair, ami, ha Pharrell csinálta volna, akkor nyilván szupersláger lenne az MTV-n. Guilty Simpson, a Frank N Dank és Roc C kemények és tökösek, mint eddig, a Stones Throw által újra felfedezett veterán Prince Po is megállja a helyét, és a kisöccs Oh No-val Proffesionals címen előadott önfényezés sem unalmas. Mondják is, hogy ez hozzátartozik a hiphophoz. Az egyetlen nyilvánvaló mellényúlás a lemezen a Defari-jal felvett Gamble On Ya Boy című diszkószám (érthetetlen indokból ezt sikerült kihozni hétincses lemezen is), a fennmaradó rész rendben van, mégse stimmel valami.

Ha akarom, az van, hogy a Stones Throw vezéreként Peanut Butter Wolf más kiadók számára csak a maradékból enged válogatni, de ha akarom, akkor meg az, hogy Madlib egyszerűen megfáradt és önmagát ismétli. Egyébként is egy Madlib-album meséljen történetet vagy legyen végig magas színvonalú, de semmiképpen se erőltessék rá szándékosan a “rádiójáték”-címkét (ami a lemez számos kritikájában olvasható is). Mert az a Quasimoto-lemezeknél tényleg találó hasonlat volt, itt meg, hiába változatos a cucc (és nyomatékosítja a címben is, hogy “AM”), a rádiós hangulatnak nyoma sincs, üres frázis csupán. Többször meghallgattam a Wigflipet, és mindig felfedeztem, hogy jé, ez egy jó szám, meg az is, de másnap már egyiket sem tudtam felidézni. Pedig Újpesten autózni tiszta Los Angeles.