Inkei Bence – 2007.03.26 – http://quart.hu/cikk.php?id=995

Vajon mire lehet képes a Beta Band két volt tagja az egyenesen a pszichiátriáról érkező skót Syd Barrettel kiegészülve? És milyen számokat ír valaki 140 elektrosokk-kezelés után? Talán nem lövöm le a poént, ha leírom, hogy többnyire vidámakat és jókat.

Amikor a kilencvenes évek végén a Beta Band a nevezetes 3 ep-je közül az elsőt vette föl, még a skót kollektíva tagja volt Gordon Anderson. Társszerzője volt a Pop, csajok, satöbbi filmváltozatában is hallható Dry The Rain című számnak, amely körülbelül úgy válik észrevétlenül hiphopos folkból monumentális pszichedelikus himnusszá, mintha egy puritán fakápolnát varázsolnának székesegyházzá. A Beta Band további története aztán már Anderson nélkül zajlott, miután ő tartós pszichiátriai kezelésre kényszerült – innét már sejthető, hogy az Of Montreal idei lemezéhez hasonlóan ennek a lemeznek is speciális története van.

Anderson ugyanis – amikor éppen kiengedték a klinikáról – megszállottan sok dalt rögzített otthon (állítólag havonta 150-200 is összejött neki, és már több ezernél jár), melyek közül a bátyja, Kenny (művésznevén King Creosote, szintén zenész, nem is akármilyen) segítségével felmarkolt egy albumra valót, és megjelentette Lone Pigeon néven. A jól fogadott lemezt követte még egy, miközben a Beta Band nagyjából ugyanakkor megunta a kereskedelmi sikerért folytatott hiábavaló küzdelmet és feloszlott. A billentyűs John MacLean és a dobos Robin Jones pedig a régi haverral, a gyógyultnak nyilvánított Andersonnal megalakította az Alienst.

Az Aliens természetesen egyáltalán nem áll távol a Beta Band világától, ám a nagy különbség az, hogy itt Anderson dalai jelentik az alapanyagot, és amelyek sokkal direktebb rockhatásokból építkeznek, mint a Beta Band számtalan stílust egyesítő pszichedelikus kalandozásai. A nyitó Setting Sun például mindjárt olyan, mintha Eric Clapton gitározna benne, ami azonban nagyobb baj, hogy a dal is elég átlagos. Szerencsére utána már egymásba akadnak a fogaskerekek, és a legkülönbözőbb stílusok váltogatják egymást: space-funk (Robot Man), Primal Scream-szerű elektro-pszichedélia (Rox), vonósokkal és zongorával színezett, szívfájdító ballada (She Don’t Love Me), és naiv folk-pop (Tomorrow). Ezek mind komplex és szellemes darabok, de közülük is kiemelkedik az I Am The Unknown, amelynek korai verziója az első Lone Pigeon lemezen már szerepelt rejtett trackként, és amely önmagában visszahozza az ember popzenébe vetett, néha bizony megrendülő hitét.

Ha nem derült volna ki a fentiekből, az Astronomy For Dogs kegyetlenül jó lemez, még úgy is, hogy szinte nincs szám, amelyik ne lenne teleszemetelve 1-2 perces elszállt hangkollázsokkal, de ezek egyike sem túl zavaró, egyedül a záró Caravan dzsemmelgetése tűnik öncélúnak. A Caravan szöges ellentéte az azt megelőző The Happy Song a szándékosan bugyuta optimizmusával, amely Anderson kálváriájának tudatában különösen vicces dalnak tűnhet. Az Aliens úgy nyúl a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus rockzenéjéhez, mint manapság nagyon kevesen, és legalább ideiglenesen lekapargatja az elmúlt években a brit popzenére ragadt, egyre vastagodó, szürke koszréteget.