Tövisházi Ambrus – 2007.03.28. – http://quart.hu/cikk.php?id=1004

Szelevényi Ákos magyar szaxofonos 20 éves korában emigrált Franciaországba. 40 évesen újra itthon telepedett le. A Dresch és Szabados nyomdokain indult, saját etnofreejazz-zenekarával sikeressé vált, folyamatosan turnézó zenésszel a külföldi karrierről, a zenei általánosról és arról beszélgettünk, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját útját.

Quart: Külföldön lettél sikeres. Azért történt így, mert vándor-szellem vagy, vagy azért, mert nem tudtál már itthon zenélni? 

Szelevényi Ákos: Mind a kettő igaz. 20 évet éltem kint, és továbbra is nyugaton csinálom a zenei ügyeimet, mert idehaza olyan sok lehetőség nincsen. 20 éves voltam, amikor elmentem, 40 évesen jöttem vissza, mert azt azért nem akartam, hogy többet éljek kint, mint itthon. 

Quart: Hogy lesz ez? Mostantól kétlaki leszel? 

Szelevényi Ákos: Szerencsére ma megtehetem, hogy ott lakom, ahol akarok. Most éppen itt akartam lakni, és ezért hazajöttem, de szakmailag igazából nem lakom sehol.  

Quart: Kiskorodban miket hallgattál? 

Szelevényi Ákos: Népzenét, rockot, mindent. Ötéves koromban az unokabátyámnak megvette édesanyám a Rolling Stones Sticky Fingers lemezét, de az sose jutott el hozzá. Neki köszönhetem a Led Zeppelint is. A zenei általánosban meg a klasszikus ismereteket is megkaptam. Az iskolában az volt a jó, hogy még mielőtt az ember felocsúdik, hogy ki is ő valójában, addigra teletömik a hátizsákját szép tudással, amit később lehet rombolni, szétszedni, átértelmezni.  Hogy az ember valami igazat csiszoljon ki az egészböl.  

Quart: Aztán a nyolcvanas években játszottál több underground rockzenekarban. Milyen volt az a közeg? 

Szelevényi Ákos: Az is egy érdekes időszak volt, és később is történt velem olyan, hogy egész  más zenét játszó zenekar meghívott, és meg kellett találni a közös nevezőt. Az a feladat, hogy anélkül, hogy feladd, hogy te ki vagy és hogy játszol, hozzá tudj adni a zenéhez. Érdekel az a helyzet is, ahogy egy táncdarabban vagy egy színházi darabban együtt dolgozom olyanokkal, akik nem zenészek. De csak azzal a feltétellel vállalok ilyet, ha a zenének nem alárendelt szerepe van, különben nem. Visszatérve a nyolcvanas évekre: Dresch Mihályék és Szabados Györgyék dolgai nagyon fontosak voltak. Abban az időben volt egy-két hely, ahol rendszeresen felléptek, minden pénteken mentünk a Bem rakpartra. Misi sokunknak kinyitotta a fülét. Megpróbált megvalósítani egy olyan lelkületű és formájú zenét, ami arról szól, hogy idevalósi az ember. Ismertem a Muzsikást, a Tékát, jártam táncházba is, de rájöttem, hogy számomra nem az rendeltetett, hogy mások által írt zenéket eljátsszak. A Szabadosék dolgaiban ebben az idöben pedig olyan szabadság volt, amit máshol élöben nem tapasztaltam. És ott voltak a kazetták, amikről megismertem a free jazzt. Ez meghatározó volt.  

Quart: Hogyan alakult a kinti karriered? 

Szelevényi Ákos: Amikor kimentem, akkor folytattam azt, amit itthon is csináltam előtte, jazzt tanultam, sztenderdeket játszottam, amiből egy idő múlva elegem lett, mert feljött bennem az, hogy az iskola és a jazz nem férnek meg egymással. Megismerkedtem olyan zenészekkel, akiket otthon csak kazettáról hallottam. Ez megalapozta azt a hitemet, hogy meg kell az embernek találnia a saját útját. 

Quart: Egyáltalán, lehet jazzt oktatni? 

Szelevényi Ákos: Az utóbbi évtizedekben Franciaországban sok olyan iskola alakult, ahol azt hirdetik, hogy jazzt tanítanak. Ennek köszönhetően rengeteg nagyon jól felkészült zenész van. De azt nem lehet elérni iskolában, hogy valakinek mondanivalója is legyen: hiába tanulsz meg egy nyelvezetet, attól még mondanivalód nem lesz. Amikor az a nagyon nagy és ritka szerencse adódik, hogy valakinek mondanivalója is van és meg is tanulja a nyelvet, abból kisülhet valami. Magyar vagyok, ami más eredet, mint az afro-amerikaiaké. Ezért egy idő után teljesen nonszensszé vált, hogy az ő útjukat járjam. Más szépségeket és értékeket kell kiaknáznom. Az történt, hogy egyik napról a másikra leálltam a jazz-szel, mert feltüremkedett bennem egy-két konkrét ötlet. 1989-ben csináltam is egy zenekart, olyan emberekkel, akik mást akartak, mint swing-jazzt játszani. Aztán pedig ezzel egyidőben belekezdtem egy hosszú lélegzetű, közös munkába egy színházi társulattal. Emberileg és művészetileg is nagy változást okozott ez, komoly alapokat jelentett. Furcsa, hogy annak előtte azt gondoltam volna, hogy szóba sem fogok tudni se állni olyanokkal, akik nem tudják, hogy mit kell játszani egy A7-es akkordra. Szerencsére érik az ember: végül sokkal inkább a színházi környezetben találtam meg a számításomat, s ehhez azokat a zenészeket, akikkel volt értelme együtt dolgozni. Abban az időszakban arra, hogy a zenész íróval, festővel, szobrásszal, színésszel találkozhasson, az egyetlen lehetőség a színház volt. A közös darabjainkban azt kutattuk, hogy a különböző kifejezésmódok között milyen folyosók léteznek. 

Aztán lassan kialakult a saját, négytagú zenekarom. Érdekes időszak volt, nehezen indult be. Mivel hibrid zenét játszottunk, mindenhol volt kifogás: vagy túl free, vagy túl folk, vagy túl jazz volt bizonyos helyek profiljához. Egyszerűen nem működött úgy, ahogy reméltem volna, de valahogy mindig sikerült elérnem azt, hogy csak olyan dolgokkal foglalkozzak, amik érdekelnek. Ha nem volt elég pénzem, inkább elmentem fizikai munkát csinálni. Tatarozást, nyomdai munkákat, útrobbantást, tök mindegy hogy mi volt az, csak az volt a lényeg, hogy ne haljak éhen és hogy szabad maradjak. Az állandó gondolkodás eredményeképpen arra jutottam, hogy ha ti nem akartok meghívni minket ezért, azért, amazért, akkor mi nem fogunk specializált közönségnek játszani. Elkezdtünk bisztrókban, csehókban zenélni. Ennek olyan hirtelen lett eredménye, hogy pár hét múlva már jelentkezett is több mint negyven bisztrófőnök, hogy játszanánk-e náluk. Az egésznek Párizsban volt a központja, de kiterjedt az egész országra. Rövid idő alatt az egész egy valóságos mozgalommá vált, de nem csak zenekarokról szólt, hanem versek, színházi, politikai beszélgetések is történtek ilyen alkalmakkor. Egy kontrollálhatatlan, igencsak élő helyzetté fejlődött pár év alatt ez a dolog, ezért 1999-ben a kormány leállíttatta az egészet. 

Quart: Hogy állíttatták le? A francia kormányról itt úgy tudjuk, hogy a kultúra nagy barátja. 

Szelevényi Ákos: Igen, az általuk kultúrának kikiáltott dolgoké. A lényeg az volt, hogy feketén mozogtak a pénzek, és ez nem tetszett nekik. Viszont jó érzés, hogy elindítottunk valamit, és az robbant, körülbelül úgy mint akkor, amikor találsz egy hajszáleret a földben, és rájössz, hogy nem kell kopár földön élni. Nagyon sokan visszasírják ezt az időszakot. Azért volt jó, mert megmutatta, hogy a free jazz, amit sokan tudatlanságból nem szeretnek, egyáltalán nem az elit zenéje. Sőt, azt hiszem, hogy pontosan itt fogalmazódnak meg olyan dolgok, amire sok embernek szüksége volna, és ez ott a bisztrókban be is bizonyosodott. Persze nem vagyok elszállva, és nem hiszem azt, hogy ez a zene nagyon népszerű lesz. Viszont rengetegen megismertek minket.  Közöttük például az egész más pályán mozgó Noir Desir nevű rockzenekar is, akik később elhívtak játszani a 666 667 Club lemezükre, később pedig a turnéjukra, s évekkel késöbb közös darabot valósítottunk meg a Des visages des figures albumukon. Azáltal, hogy a dolgok mozgásban voltak, újabb és újabb ismeretségek adódtak. Egyre többen érdeklődtek a zenéink iránt. 

Quart: Mi volt a zenekar neve? 

Szelevényi Ákos: A Szelevényit felejtsük el, azt senki sem tudta kimondani, úgyhogy Akosh S. Unit lettünk. Megpróbáltam megvalósítani, megszólaltatni azt, ami hiányzott akkor. Rengeteget próbáltunk mielőtt először színpadra mentünk. Sok mindent meg kellett hogy tanuljanak a zenészek, vért pisiltünk a próbákkal, rengeteg meló volt. A dobosomtòl azt kértem, hogy ütőhangszereken úgy játsszon, mintha dobolna. Az volt a cél, hogy szélesítsük a hangzás spektrumát, tudatosan válogassuk ki a hangokat. Volt egy bőgős, és volt egy ír csávó, aki sok hangszeren játszott: hegedűn, brácsán, altszaxofonon, basszusklarinét, furulyák. Én is több hangszeren játszottam, például az egyik kedvencemen, ütőgardonon is, de nem hagyományosan használtam. Gazdag, változatos megszólalása lett a zenekarnak. Egy idő múlva viszont sokkal több szabadságot akartam a zenén belül. De tudtam, hogy ezekkel az emberekkel már nem tudok továbbhaladni az úton. Új zenészekkel kezdtem együtt játszani, és rövid idő alatt kialakult egy teljesen más felállású zenekar. 

Quart: Mennyire nehéz veled kijönni? Diktátor vagy? 

Szelevényi Ákos: Abban, hogy megváltozott a zenekar, pont az is volt, hogy nem akartam diktátorként viselkedni. És egyre nagyobb és több szerepet próbáltam adni a zenészeknek. Most ott tartok, hogy a többtagú zenekart meg is szüntettem, mert ami a legérdekesebbnek tűnik számomra, az a duó-felállás. A másik eredménye ennek a gondolatmenetnek az, hogy most már jóformán nem is írok számokat. Tehát nem darabokat játszunk, hanem majdnem csak improvizált zenét.  

Quart: Kivel voltál most Japánban? 

Szelevényi Ákos: Tizenhat táncossal és négy zenésszel együtt Nagy József koreográfus darabjában játszottunk. Még mindig fel vagyok kavarva. Ez volt az első utam Japánba. Már egyszer hívtak, de nagyon komoly repülőgép-fóbiában szenvedtem, és leszálltam, még mielőtt felszállt volna a gép. Úgyhogy igazából most voltam először. De ilyen jellegű melókon kívül, ahol kötöttebb zene kell, már nem nagyon írok zenét. 

Quart: Hogy telik az életed? Van egy jól kialakult ritmus benne? 

Szelevényi Ákos: Nem, teljesen szabálytalan. Az utóbbi hónapokban nem volt olyan hét, amikor nem utaztam. Ilyen szempontból szabályos, hogy állandóan utazom. Holnap megyek Rómába, aztán megint Franciaországba. Ezek mind különféle formációk, különféle zenészekkel, előadásokkal. Többször van olyan is, hogy csak egyetlen fellépésre jövünk össze. Az utóbbi időben a legjobban duóban szeretek játszani. A legtöbbet a zenekar újraalakulásakor jött dobossal játszunk együtt, de egy bőgősnővel, és egy laptopos-lemezjátszós elektronikus zenésszel is van egy-egy duó formációm.

Quart: Miért szereted ennyire a duókat? Egyszerűbb a kommunikáció? 

Szelevényi Ákos: Sokkal nagyobb felelősséggel jár mindkét részről. Érdekes az, ami két egész ember között történik. Érdekel a másik.