Sidó Zoltán – Dubrovszki Dániel – 2010.10.08. – http://quart.hu/cikk.php?id=5526

Az Ultrahang Fesztivál második napján rock öncélú karikatúráját adta elő a manhattani Talibam!, a finn Keijo & Jukka jó értelemben késztett majdnem alvásra, de csak majdnem, Atom TM a szigorú Stasi-ügynök figurájával szórakoztatott, ám nem csak azzal, a Shit And Shine dob és zaj kombinációja meg létélménnyel gazdagított.

A Talibam! afféle különczenekar (mondjuk ez az Ultrahang legtöbb fellépőjéről elmondható, ugyebár). Gyökerei valahol a manhattani jazz szcénában keresendők, de öntörvényű, improvizatív zenéje túl pimasz ahhoz, hogy bármelyik színtér vagy stílus befogadja. Így kinek jazzes rockzenekar, kinek rock elemekkel dolgozó jazz-zenekar, kinek pedig a Talibam! egyszerűen két érthetetlen őrült. Csütörtöki koncertjük mégis komoly csalódás volt, méghozzá azért, mert a lemezeikre jellemző káprázatos sokszínűségből élőben gyakorlatilag semmit nem sikerült átadni.

Egy tucat vendégelőadóval felvett remek anyagaik legfőbb erénye éppen az, hogy – ügyet sem vetve a konvenciókra – ide-oda nyargalásznak improvizatív nyekergéstől vicc-countryig, ehhez képest a koncerten egy poént próbáltak meg elsütni egész idő alatt, ami több, mint kiábrándító. Kevin Shea dobos folyamatosan 120%-on pörgött, Matt Mottel szintis pedig – többnyire társától függetlenül – monumentális futamokat produkált. Néha találkoztak egy-egy túljátszott kiállás erejéig, majd ismét ment mindenki a maga dolgára. Egy ideig értelmezhető volt ez afféle paródiaként – mintha a legdagályosabb rockprodukciókból kivagdosták volna a leghatásvadászabb részeket és azokat keverték volna össze viccesen, de ez a poén gyorsan elfáradt és mivel váltás nem jött, a produkció nem volt jobb annál, hogy C+.

Uwe Schmidt körülbelül 50 álnéven készít zenét, leghíresebb alteregója a langyi, latinos easy listeningben utazó Senor Coconut, az Ultrahangra azonban szerencsére AtomTM nevű projektjével érkezett. Színpadképben magasan Schmidt volt a legerősebb a csütörtöki fellépők közül: a színpad két szélén egy-egy kivetítő volt, rajtuk direkt retrós, zöld színű számítógépes grafikák, számok jelentek meg, olykor pedig bevillant egy pornójelenet, tájkép, ilyesmi. A zene ennek megfelelően kezdetben olyan volt, mintha ellepte volna a termet néhány gonosz, ám bulizásra kész space invader. Az innen-onnan ismerős hangok (régi számítógépes játékok, mobiltelefonok hangjai stb.) magabiztosan álltak össze fenyegető lüktetéssé, electrofunkká, vagy egyszerűen csak döngölős, táncolható technóvá. A szigorú Stasi ügynök-figurát a végletekig eltúlzó Schmidt magabiztosan tartotta kezében az eseményeket, remek buli volt. B+ (SZ)

A finn Keijo & Jukka formációban két joviális alak, egy öreg- és egy fiatalember játszott nagyon-nagyon elnyújtott és nyugtató pszichedelikus folkzenét ambient-drone beütéssel és hatásmechanizmussal, mondjuk a Natural Snow Buildings és Keiji Haino neve juthatott eszünkbe. A zenében szerencsére a nyugalom és szépség mellett épp elég feszültség volt ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést, mindig mintha csak egy hajszál választotta volna el a két zenészt, hogy széttépjék a ruháikat, összefröcsköljék magukat vérrel és átmenjenek grindcore darálásba. Ha azt mondom, hogy erre a zenére jó volt elaludni, az egyrészt kicsit pejoratívan hangzik, másrészt nem is aludtam el igazán, csak félig, a lényeg, hogy ez akkor és ott teljesen jó volt. B

Az ún. experimentális zenék viszonylag gyakran működnek úgy, hogy a könnyűzenéből szisztematikusan kivonnak valami olyan alapvető, civilizációs fejleményt, amit mi, egyszerű emberek magától értetődőnek veszünk. Legutóbb a Melt-Banana a gyerekkor gátjait nyitotta meg, most pedig a Shit and Shine mutatta meg, milyen is lehetett a tánczene akkor, amikor még a tűz körül ugráltunk, illetve barlangok falára rajzoltunk bölényeket (talán valami hasonlót szeretett volna egy nappal korábban a Skull Defekts is reprodukálni a maga módján).

Első tehát a végletekig vitt és pozitív energiát közvetítő, már-már vallásos színezetet nyerő monotónia. A Boredoms is valami ilyesmivel próbálkozott Vision Creation Newsun című lemezén, itt azonban a zene élő mivolta, az elfogyasztott nagyfröccsök illetve a tényleg szélsőséges elnyújtottság egy sokkal átélhetőbb szintre emelte a produkciót. Jó másfél órán át ugyanaz a dobalapot üti tíz dobos, alatta néha visszafogottabb, néha “zúzósabb” zajt generál a fentebb látható jelmezes alak, mindenki azt kezd vele, amit tud, illetve amit akar. Nem akarok nagy szavakat puffogtatni, de hiába, nekem ennyire komoly, átfogó létélményt utoljára a Current 93 Sleep Has His House lemezének monumentális címadó dala adott. “Overwhelm me, overwhelm me, forever, forever…”,  itt nincs mit kérdezni arról, hogy miért van az, hogy a hetvenhatodik percben is ugyanolyan gyermeki rácsodálkozással kezdesz el tombolni ugyanarra, ami már a második percben is szólt, egyáltalán, az idő mint olyan vesztette el hatalmát felettünk. Egyszerűbben szólva, értitek, másfél órán át gyakorlatilag ugyanaz megy, én meg még egyszer ugyanannyi ideig simán elhallgatnám, ez azért csak jelenthet valamit. A (DD)