Puskár Krisztián – Plankó Gergő – 2010.10.09. – http://quart.hu/cikk.php?id=5531

Gótikus dub ambient, kosmische acid, huszonegyedik századi no wave diszkó – ezekkel a zenei meghatározásokkal mind találkozhattunk az Ultrahang Fesztivál harmadik napján, pénteken. Carlos Giffoni tökéletesen tömör volt, Demdike Stare csalódást okozott, Guido Möbius helyben futott, Teho Teardo Public Enemyt hallgat, a Marhaug/Pándi/Máriás/Tóth/Benkő/Mike Rosoft szupergrup improvizált. 

Az Ultrahang Fesztivál harmadik napjának (az elsőről itt, a másodikról itt írtunk) második fellépője a kisteremben az olasz Teho Teardo volt, az ő zenéje lényegében nem is kísérleti: meglehetősen konvencionális elemekkel operál, még dagályosnak is nevezhető. Egy csellós lánnyal lépett fel, ő maga laptoppal, gitárral, vonóval, samplerrel. Teardo a nyolcvanas évek vége óta aktív különféle elektronikus zenei, rock- és zajformációkban, szélesebb körben (és Olaszországban) ismertséget azonban filmzenéi hoztak neki: ő szerezte Paolo Sorrentino két filmjének (Il Divo, L’amico di famiglia) a zenéjét és Gabriele Salvatoresszel is dolgozott (Denti).

Dallamvilágában kapcsolódik valamennyire mondjuk a Michael Nyman-féle hagyományhoz (vagy akár az Olaszországban népszerű Ludovico Einaudihoz), ám sokkal több zörejt és zenei anomáliát alkalmaz. Többnyire loopokat használ, a koncert egy pontján meg is jegyzi, hogy nagyon sok Public Enemyt hallgat, és tulajdonképpen egy az egyben próbálja azt csinálni, amit ők. Dallamai és témái egyfolytában a giccs határán egyensúlyoznak, monoton érzelmességük és árnyaik mégis szíven tudják ragadni az embert. Teardo zenéje helyenként megfoghatatlanul szép és megható, érdekes módon sokkal giccsesebbek és zavaróan banálisak a digitális alapok (néha glitchek), amiket a témák alá rak. B-

A zaj/experimentál/jazz/metal kvázilegenda Jazkamer fele, Lasse Marhaug alkalmi szupergruppal lépett fel az Ultrahang nagytermében: Pándi (dob), Máriás (szaxofon), Benkő (billentyű), Tóth (basszusgitár), illetve Mike Rosoft (laptop, eredetileg Palotai volt meghirdetve). Félórás improvizációt adtak elő, tíz perc környékén jött be Marhaug Death Wish 3-pólóban, zajjal töltötte meg az egészet, lineáris és kaotikus, hangos és halk részek váltogatták egymást, volt egy egészen érdekes és követhető matekrockos két perc is, aztán Máriás fújta mint az állat, csilingelés, elhalás, zaj, zörej, Mike Rosoft a háttérben, visszafogottan machinál stb. Ennek a műfajnak egyébként nagyon is kötöttek a szabályai, unalmasnak azonban nem volt mondható ez a félóra, sőt, volt két kiemelkedően élvezetes rész is, de ezeket elég nehéz szavakkal leírni. B

A berlini Guido Möbius bő félóráját és zenéjét elsősorban a hogyan tette emlékezetessé. A szikár és langaléta szemüveges alak loopokból építkezett és hozott létre lényegében műfajilag kötött tánczenéket. Pedálokkal, potméterekkel és egyéb játékszerekkel vette magát körül, illetve volt egy kis trombitája és egy gitárja, pengetett vagy fújt egy-egy dallamot, azt beloopolta, hozzáadott valami ritmust, majd ráénekelt, négy szólamban a capellázott egymaga, lehúzta, újat kezdett, eljutott az acidig, majd valami egészen vicces rugózenéből valami egészen vicces ritmikus másig stb. A produkciót talán a huszonegyedik századi no wave diszkó szóösszetétel jellemzi a legjobban. Maga az előadás a koncert második felében vált zeneileg (azaz, az előállítás módjától függetlenül is) izgalmasabbá, ott már kifejezetten érdekes zörejekkel és néhol sötét hipnózissal machinált, egyre muzikálisabb elemekkel játszott, kézzel-lábbal, néha helyben futva, a közönséget is bevonva – utóbbit inkább kevesebb, mint több sikerrel. Emellett Guido Möbius egy nagyon rokonszenves és kedves figura is, aki a lehető legudvariasabb módon juttatja a lábával tudtára a közönség egyik tagjának, hogy nem szívesen veszi, ha a produkció és az akció kellős közepén mobiltelefonnal fényképezgetik a hangszereit közelről. B+

A venezuelai születésű és a New York-környéki improvizációs/noise/experimental közeg tekintélyes alakja, valamint a hasonló indíttatású, brooklyni No Fun fesztivál szervezője Carlos Giffoni 9 után nem sokkal lépett fel. Giffoni huszonöt-harminc percet játszott, eleinte tessék-lássék zúgatott, egy kis rekesznyi fémpénz csörgéséből keltett robajt, tekergette a zajt, majd szép fokozatosan átváltott valami olyasmire, amit hívjunk mondjuk kosmische acidnek. Letisztultan és lineárisan épült fel az a néhány hang, fortyogott is, de leginkább megállás nélkül áramlott egy bizonyos irányba, majd leépült és elhallgatott. A maga módján – és főleg, ha az ember örömét képes lelni csupán abban, ahogy megszólalnak bizonyos elektronikus hangok – szinte tökéletes volt Giffoni zenéje, felesleg nélküli, amit csak még kompaktabbá tett a huszonöt perces keret. A- (PK)

A Demdike Stare zenéje a dubtechno és a hangmintabűvölés határán mozog. Kis hangok, finom lüktetés, nyugtalanító zaj vesz körbe sötét, mélyről előásott, filmzenés hatású hangmintákat, így egyszerre mutat kifelé a hagyományos technóból és működik klasszikus hangulatfestő zeneként is, nagyon erős képekkel. Mindez úgy hangzik, amit, ha minden összejön, ütősen elő lehet adni élőben. Most viszont nem jött össze. Egyrészt zavaróan halk volt, ami nem azt jelenti, hogy a Shit and Shine szintjét nem érte el, hanem azt, hogy simán lehetett normális hangerőn beszélni mellette, ami általában nem tesz jót egy elektronikus/kísérleti/bármilyen koncertnek. Másrészt a színpadkép talán a legsemmilyenebbre sikerült a fesztiválon azok közül, amik akartak valamilyenek lenni. Érdektelen ügyködés a laptopoknál, a produkcióhoz semmit hozzá nem adó vetítéssel. Persze maga a zene (nevezzünk mondjuk gótikus hangulatú dub ambientnek), ha igazán erős lett volna, még ilyen körülmények között is hatásos lehetett volna. Ahelyett viszont, hogy a két terület határán egyensúlyozott volna, beesett a két szék közé, és sem igazán izgalmas hangképek, sem magával ragadó lüktetés nem volt. Olyan intenzív figyelmet igényelt, amiért cserébe nem adott eleget.

A meglehetősen rövid fellépés vége felé ugyan előkerültek az erősebb és érdesebb mély hangok, de az addigi érdektelenségen már nem sokat javított. Ezt a legjobban az mutatja, hogy az utána következő, gyerekkézilabdacsapat-edző kinézetű Pole a viszonylag egyszerű négynegyedeivel mennyire frissítően hatott. C+ (PG)