Gitár János – 2006.07.18. – http://quart.hu/cikk.php?id=276

Újrakiadott poszt-bigbeat, divatos szintipop, kedvesen idióta slágertechnó és totális stíluskavalkád a nagyvilágból.

David Holmes: Presents the Free Association
B-
Hűséges olvasóim talán megengednek némi személyes reminiszcenciát e művel összefüggésben: közel 4 esztendeje éppen ezt hallgattam az autóban, midőn totálra törtem (az autót, nem a művet) hazánk egy alsóbbrendű útján. A jármű két és félszer fordult meg hosszanti tengelye körül, ennek megfelelően a tetején állt meg. Kikapcsoltam a biztonsági övet és, mint egy hülye pilóta, leestem a plafonra, közben valami a szemembe folyt… Tapasztalatom szerint nem lehet akkora közúti balesetet szenvedni, hogy a rádió/magnó leálljon (a cd-ben már nem lennék biztos), a zene ezúttal is szólt tovább. Alig egy hónappal ezelőtt voltam képes újra belehallgatni, misztikus módon meg is jelent ismét, bármi extra nélkül, de módosított szám-sorrenddel (miért?). Dj-mixei, sample-alapú zenéi és a két megközelítést ötvöző filmes munkái (Ocean’s Eleven!) nyomán Holmes az évezred elején nemzetközi alt-dance-pop reménységnek számított, ez a karrierje a most méltatott albumnak – egyetlen élőzenészes, rapperes, énekesnős projektjének – köszönhetően jutott ugyanarra a sorsra, mint az általam vezetett autó. Mai füllel: elszánt meta-funk, okosabb, mint a bigbeat, nyersebb, mint a triphop, viszont a kompozíciók kétharmada alibi csupán. A totálkárnál azért tényleg jobb sorsot érdemel. Főleg az első szám, a Don’t Rhyme No Mo, az nagyon horzsol.

Hot Chip: The Warning
C+
Egy szakértő kommentátorunk nemrégiben abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy a Hot Chip, idézem, kamu. Nos, a londoni HC glitch-elemekkel feldobott szintipopjában tényleg semmi olyasmi nincs, amit az európai elektro-clubpopban ne csináltak volna meg legalább öt évvel ezelőtt, s a sláger Over and Over sem más, mint egy ravaszkodó Personal Jesus-átirat. De az “analóg hangszínek + érzelmes angol tenor” kombináció még mindig halálos, s mivel a dalok többsége messze nem gagyi, könnyen el tudom képzelni, ahogyan ebben a rideg, Soft Cell-mentes világban rájuk kattan egy romantikus lélek.

My Robot Friend: Dial 0
B
MRF New York-i illetőségű fiatalember, multifunkciós robotruhában lép fel és tempóit az elektronikus tánczene szado-mazo-szimpátiájú, csűrdöngölő irányzataira alapozza. Az albumról sokat elárul, hogy az egész nincs háromnegyed óra és a számok többsége bőven rövidebb négy percnél. A keverékben: EBM és electroclash és Pet Shop Boys, hülye (jó értelemben hülye) humor, analóg putty-putty, android-naivitás, egy kiemelkedő dalban pedig Johnsonék Antony-ja. Ezerszer inkább, mint a Hot Chip.

The Pinker Tones: The Million Colour Revolution
A
Van a Rules of Atrraction című filmben egy négyperces montázs a Victor nevű szereplő európai vakációjáról, itt meg lehet nézni. Ez a lemez pontosan olyan, csak sokkalsokkalsokkal vidámabb, mert a főszereplője nem egy kiégett amerikai tinédzser, hanem két katalán táncoskomikus. Neodiszkó és electric boogie + hangok és hangulatok abból az időből, amikor az EU-t még Közös Piacnak hívták, szavak nélküli easy-vokálok, James Bond-akkordok. Dalok angolul, spanyolul, németül (többszólamú kuplé a 30-as évek nyomán) és franciául, effektek és bemondások, nincs unalmas pillanat. Szexi, lökött, ellenállhatatlan.