Benedek Márton | Puskár Krisztián | Sidó Zoltán | Rónai András – 2010.07.31. – http://quart.hu/cikk.php?id=5276

Madlib még mindig rettentő tempót diktál, a maga módján a Roots is, El-P meg velünk ég a pokolban; a vietnámi felmenőkkel bíró francia Onra új lemeze a korszellemhez hű; Big K.R.I.T. saját kezébe veszi sorsát, de keresi az útját; Dimlite-ra nem mondhatták, hogy wonky, mert nem volt olyan; Jammer rave-hez is nyúl. Nyolc hiphop-lemez kritikájából az is kiderül, hogy milyen lemezt kell csinálni 1990 és 2000 közti zenékből 2010-ben.

The Roots: How I Got Over

A világ legprofibb (vagy ha úgy tetszik: legmegbízhatóbb) hiphop-zenekara megjelentette kilencedik sorlemezét, ami, hát, egészen olyan lett, mint amilyennek a világ legprofibb hiphop-zenekarának kilencedik lemezét elképzeli az ember: 70% rutin, 30% zsenialitás és 0% kockázat. A Roots legutóbbi albumainak morcos, a megszokottnál is politikusabb hangulata a How I Got Overen meglehetősen puritán hangszerelésű, visszafogott soul-hoppá szelídült, ami sajnos felemásan sült el. Kezdjük a rosszal: a lemez nagyon nehézkesen, mondhatni erőlködve indul. Hiába vannak a helyükön a lényeges összetevők, mégis vontatottnak és túlságosan kiszámítottnak, sterilnek hat az első néhány szám, ami aggodalomra ad okot egy olyan zenekarral kapcsolatban, amelyik már több mint egy éve dolgozik a Late Night With Jimmy Fallon nevű népszerű talkshow házi zenekaraként. Hogy a túlzott profizmus mégsem ment teljesen a dalírás rovására, az a lemez közepén derül ki: a Now Or Never és a címadó szám kettőse van olyan erős, hogy feledtesse az indulás nehézségeit, innentől kezdve pedig már végig egészen jól teljesít a lemez. Az aranyos refrénnel megtámogatott The Day, a Joanna Newsom-hangmintára épülő, masszív Right On és a John Legenddel közösen felvett, lüktető The Fire (ami egyébként az album egyik csúcspontja) egyértelműen a pozitív megítélés felé billenti a mérleg nyelvét. Az albumot belengi továbbá valami felemelően mélabús, szürkés hangulat, ami könnyen beszippantja az embert, így ne lepődjünk meg, ha az alig háromnegyed órás lemez már harmadszor indul el a lejátszónkban egymás után. Abszolút szerethető lemez tehát a How I Got Over, mégha minden bizonnyal nem is nyűgöz majd le mindenkit. B (SZ) 

El-P: Weareallgoingtoburninhell megamixxx3

A New York-i El-Producto a Company Flow depresszív és sötét sci-fi-motívumokkal telített Funcrusher Plus lemezén keltett először feltűnést 1997-ben, a kétezres évek fordulóján jöttek ki aztán legjobb anyagai, az instrumentális Little Johnny From The Hospital, ő készítette el a Cannibal Ox lényegében egyetlen lemezét, valamint első, El-P néven megjelent, szintén rideg, sötét és kimerítő szólóanyaga is akkoriban jelent meg Fantastic Damage címmel. Sötét világának számos tónusa van, Matthew Shipp-pel filmzenés jazzlemezt készített (High Water), Alec Empire-rel ipari súlyú remixalbumot, rappelt a Techno Animal lemezén, legutóbbi hivatalos szólóanyaga pedig 2007-ben jött ki, erre írtunk róla, szerepelt rajta Trent Reznor is.

A Weareallgoingtoburninhellmegamixxx3 (az első két rész élő fellépeseken kapható kiadvány volt) című lemezen új instrumentális anyagai hallhatók, és a 2007-es I’ll Sleep When You’re Dead fárasztó túlzsúfoltságával szemben egészen letisztult, ami jót tesz El-P most sem kevésbé nehéz hangulatainak és hangszíneinek. A trackeknek van bevezetése, tárgyalása, befejezése, ám jóval egyenesebbek és szellősebbek, egy képzeletbeli utcafilm jeleneteit nyomatékosító ütemekkel, lehúzó basszusokkal, fenyegető elektronikával, loopokkal. A lemezt nyitó Whores: The Movie felfokozott tempója után a Meanstreak rockfunk-dob hangmintája, fémes hiphop-belassulása, majd gyilkos szintije megadja a szuggesztív alaphangot, El-P pedig ezeket az elemeket és tempókat variálja később is, csak annyit ad hozzá, amitől egy-egy téma csak erősebb lesz (a Time Won’t Tellben ismétlődő, tompított/levágott “hej”-hangminta alattomosan üt), sosem túl bonyolult, viszont végig fókuszban marad. A WAAGTBIH3 az egyenes beszéd erejéről szól, szavak nélkül. B+ (PK)

Onra: Long Distance

A francia Onra 2006-ban tűnt fel a Quetzallal közösen összerakott, a J Dilla-féle Donuts nyomdokaiban járó Hip-Hop Tribute to Soul Music című lemezzel. A rövid soul bítek után jött a már szólóban kiadott, vietnámi mintákon alapuló Chinoiseries, majd az indiai hangok pár perces ütemekbe formálása, az 1.0.8. Közben a Rush Hour wonky-antológiája, a Beat Dimensons második részén is szerepelt Big Payback nevű koprodukcióval, most pedig egy maxi után az új nagylemezét is a felkapott dublini kiadó, az All City gondozza.

A Long Distance már egy igazi album, nem rövid, hanem rendesen felépített témákból áll, és egyértelműen az az Onra-munka, ami a legjobban igazodik a korszellemhez. A soul itt már robot-soul, a hiphop nem poros hangmintás, hanem elektronikus, és még diszkó is van (Dilla mellett most erősen érezni Dam Funk hatását is). Ez mind tök jó, csak mostanában annyi ehhez hasonló anyag készül, hogy csak kevesen tudnak albumnyi hosszúságban izgalmasat alkotni. Onrának sem sikerül a mutatvány, hiszen a Long Distance inkább tisztességes iparos teljesítmény, mint kiemelkedő valami, és csak mérsékelten hoz emlékezetes pillanatokat. B- (BM)

Guilty Simpson: OJ Simpson

Madlib életművét szépen átfutottuk másfél éve, arról pedig, hogy Otis Jackson hogyan szórja tele 2010-et is zenéivel, erre meséltünk. Abból, hogy kéthetente jönnek ki Madlibnek zenéi, mixtape-jei, egyebei, az is következik, hogy ezek egy része szkeccsnek hat és csalódást okoz (vagy éppen azért működik), egy másik része újabb bőr (és dollár) lehúzása korábbi ötletekről. Viszont ez nem feltétlenül baj, ha masszív anyagok is születnek közben. És az OJ Simpson bizony ilyen.

OJ (Otis Jackson) készített a detroiti Guilty Simpsonnak egy húzós raplemezt (ők dolgoztak már együtt sokat, többek között Simpson Ode To The Ghetto nagylemezén, és az azt újragondoló, illetve ezt megelőlegező Medicine Show-sorozat első részén), persze a maga hosszas – soullal, pszichedéliával, blaxploitationnel fűtött – átkötéseivel, illetve ezúttal tévéjátéknak ható rádiójátékaival, amelyek itt jobban működnek, mint az utóbbi időben bármi egyéb tőle. Kicsit vissza is nyúl néhány korábbi anyagához. A lemez a Dillával készített és igencsak alulértékelt Champion Sound és a Madvillainy ötvözetének hat, ám jóval sötétebb hangképekkel, utóbbi élőszereplős változataként, amitől nem független Guilty Simpson erőteljes, agresszív történetmesélése (a dalok felén szerepel), valamint a tényleg megmosolyogtató stand-up comedy-bejátszások (köztük Richard Pryor szövegei) és kacajok sem. Utóbbiak azért rémisztőek is néha. Az átkötéseknek szokás szerint dramaturgiai szerepük van, ám nyüzsögnek az erős témáktól és zenei megoldásoktól (A Friend’s Help, Something Bad, Something Good stb.), mozgalmasak és stílusosak mint a Cool Breeze, de önmagukban álló, ütős dalokkal is tele a lemez (OJ Simpson, Back On The Road Again, 100 Styles, Coroner’s Music, Cali Hills stb). Részleteiben tehát izmos, egészében pedig kompakt anyag az OJ Simpson. A- (PK)

Medicine Show #5: The History Of The Loop Digga

Madlib tehát rettentő tempót diktál, de nemcsak az aktualitás nyomán kívánkozik ide a Medicine Show-sorozat ötödik része, a History Of the Loop Digga (a sorozatról erre). Gyakorlatilag ez az a lemez, amelyre azok vártak, akiknek még mindig az első Quasimoto-album, és a Lootpack-nagylemez, vagy a korai Declaime az etalon. A cédén, digitálisan, két bakeliten, és három bakeliten is (ez a verzió a legbővebb, majd’ 100 perc, 24 óra alatt fogyott el belőle az összes) megjelent anyag Madlib 1990 és 2000 között készült, de nem kiadott zenéit tartalmazza, nyilván csak töredékét a legendás mennyiségű készletnek.

Márcsak a Medicine Show-sorozat felépítése miatt sem egy klasszikus album ez, hanem sokkal inkább egy mixtape, amihez hozzájön az is, hogy amikor Madlib kezdte a szakmát, még javában tartott a mixkazetták korszaka. Van itt kő-hiphop, boom bap és golden era, keményebb és nagyon beszívott, meg persze sok jazzes téma, mind’ a kilencvenes évek jegyében, és a jellegzetes Madlib állapotban. Rengeteg párpercnyi track (sokszor az egy percet sem ütik), de van egy-két teljesen kidolgozott is, mint a csodálatos Real Days, amely a család fényezéséről szól, na meg arról, hogy a legtöbb nigga csak ahhoz ért, hogy hogyan hordja a sapkát. Nagyrészt instrumentális a cucc (sok visszakacsintással a korábbi lemezekre), de persze a kiterjedt Lootpack baráti kör és Quasimoto nem marad ki, reppel Wildchild, Declaime, MED, God’s Gift, illetve Tash is az Alkaholiksból. Így kell lemezt csinálni 2010 nyarára 1990 és 2000 közötti zenékből. A (BM)

Jammer: Jahmanji

Jammer (Jahmek Power, The Murkle Man) a sajátosan angol hiphop-mutáció, a grime egyik úttörője, producer és mc, aki évtizedes pályája alatt nagyjából mindenkivel dolgozott már, aki számít a színtéren – ám ezen kívül azonban nem igazán vált ismertté, köszönhetően például annak, hogy ez az első “hivatalos” nagylemeze, a Ninja Tune hiphopos cégénél, a Big Dadánál. (Igaz, mint a Guardiannek eldicsekedett, Are You Dumb? című mixtape-sorozatának négy részéből csak ő maga eladott 25 ezret.) A 13 számos, de dicséretes visszafogottsággal mindössze 42 perces album egy része ennek megfelelően a slágerlistát célozza, ha mást nem, a britet. Vannak ún. mai hangzású bulislágerek, fogós refrénekkel, R&B-vokálokkal és műanyag jamaicázással, igen, AutoTune-nal; továbbá olyan számok, mint a beszédes című Back To The ’90s, aminek az alapját Toddla T hozta és a rave-korszakot idézi fel; a Party Animalt ugyanő egy house-mintára építi; a nevezett évtized partirapje többször is előkerül, a One Too Many pedig egyenesen a korszak Eurodance világával flörtöl.

A slágerek viszont nehezen helyre rakható darabokkal váltakoznak, amik jó részét Jammer producerelte. Ezek néha már-már káoszba fordulnak, pedig alig van bennük több, mint egy furcsán kopogó ritmus, olcsó szintik idióta vinnyogása és szirénázása, meg a jellegzetesen angol és jellegzetesen pörgő grime ugatás. Ha külön-külön elvonatkoztatva megnézzük az elemeket, igazából mind eléggé egyszerű, vagy éppen pofon-; mégis attól, ahogy egymás mellé kerülnek, meg a hiperaktív, kapkodó tempótól furcsák és kaotikusak lesznek, de közben szórakoztatók bírnak maradni. És meglepően jól működik ez a kétféle zene egymás mellett, egyrészt mert hangzásukban nem is különböznek annyira, másrészt, mert mindkettő fárasztó lenne külön-külön, de így pont kiegyensúlyozzák egymást. Nem nevezném Jahmanjit egészében és fenntartások nélkül jó lemeznek, de simán szórakoztató, valamint – ezért is meg mert legtöbbünk úgysem fog soha másik hasonlót hallgatni – ajánlott is. B (RA)

Big K.R.I.T.: K.R.I.T. Wuz Here

Idén talán egy hiphop-előadó sem futott be figyelemreméltóbb karriert Big K.R.I.T.-nél. Egy hónappal azután, hogy gyakorlatilag tökegyedül megírt és összerakott első lemezét feltette a netre tavasszal, leigazolta őt a Def Jam, és olyan portálok kezdtek kimondottan hízelgő cikkeket írni róla, mint a Cokemachineglow, vagy éppen a Pitchfork. A K.R.I.T. Wuz Here-en persze érezni, hogy nem profi munka; nagyon egyenetlen lemez, ráadásul furcsamód van egy komoly minőség- és stílusbeli törés valahol a közepe felé. Az album első részén vannak ugyanis inkább a kemény, belevalónak szánt számok. Csupa nagyhangú, pattogós dal, kicsit béna, kopogó hangzással – ez a rész nem különösebben érdekes; találhatunk itt is pár szellemesebb megoldást, de ha végig ez a vonal folytatódna, nem érdemelne különösebb figyelmet a lemez.

A dolgok az album második felében, konkrétan a Good Enough című számtól kezdenek izgalmassá válni. Itt sincsenek paradigmaváltó ötletek vagy újító megoldások, egyszerűen arról van szó, hogy az utolsó tíz szám nagyon erős egységet alkot. Ezen a ponton K.R.I.T. visszavesz a menőzésből, befelé fordul, és szabadjára ereszti melankolikusabb, érzelmesebb énjét. A dalok alapját végig klasszikus soullemezekről kivágott hangminták képezik, Bobby Womack és Al Green is felbukkannak például egy-egy részlet erejéig. Ha a lemez első fele képviseli a bulizást és a keménykedést, ez a rész egyértelműen az éjszakai merengést idézi meg: ez a tíz dal tökéletes aláfestő zene éjjeli autózáshoz, biciklizéshez vagy bármilyen más magányos cselekvéshez. Csak remélni lehet, hogy K.R.I.T. inkább ezen a vonalon indul el a továbbiakban. B (SZ)

Dimlite: Prismic Tops

A jazzanovás arcok egyik legnagyobb érdeme az, hogy létrehozták a Sonar Kollektiv kiadót, ahol nemcsak a menő nu jazzes haverok kaptak megjelenést, hanem a fősodortól távol álló producerek is. Ilyen volt a svájci Dimlite is, aki a kétezres évek közepén egészen felkapott lett, még az akkor igazán véleményvezérnek számító brit rádiósok is szerették a lemezeit nagyon. Azt ugyan nem mondhatták, hogy wonkyt csinál, mert az még nem is volt, úgyhogy a hiphop és az elektronika találkozásának egyik európai úttörőjeként lelkendeztek érte. Aztán jól eltűnt: egy-két szám, remix itt-ott, egy anyag Misel Quitno néven, de semmi olyan, amire igazán felfigyeltek volna (jó, azt azért eléggé szeretik az interneten, amikor a samplert bűvöli).

Most, a hivatalosan harmadik (ugyan csak hét számot tartalmazó) Dimlite-lemezt a Stones Throw testvérkiadója, a Now Again jelentette meg. A Prismic Topsról sem árt tudni, hogy csak régi zenék vannak rajta, minden 2007 és 2008 között készült, de ez Dimlite esetében sem hat zavaróan. A lemezen nincs semmi, ami a korábbi két albumához hasonlít, nincsenek karakteres ütemek, böszme basszusok, csak a melankólia marad, mint biztos pont. Van viszont aprólékos puttyogás, bolondos prüntyögés, effektezett, női és saját vokál, és persze sok szétcsúszott dob, humor, meg taps. Néha olyan, mint a Psapp, néha, mint Prefuse 73 (mondjuk ez nem meglepetés, turnéztak is együtt), néha meg mintha egy kifordított Sa-Ra számot hallgatnánk. Nekem beugrott még a kaliforniai pályatárs, Nobody, de Daedelus nevét is szokás emlegetni, és ma már ide kell írni Flying Lotust is. B (BM)