Tövisházi Ambrus – 2007.03.01. – http://quart.hu/cikk.php?id=881

Az eleve kifacsart táncütemeket a végletekig nyúzó-aprító brazil hangtervező-zenész zseni Amon Tobin jövő héten jelenteti meg hetedik stúdióalbumát, többek között a Kronos Quartet vendégszereplésével. A szokásosnál több élőben felvett hangból áll az anyag: Tobin egy hangmérnök-csapattal nekiállt városi zajokat és állathangokat gyűjteni. Ezekből és a szokásosan használt jazzlemezek széttrancsírozott részleteiből épül fel az új lemez. Zaj-jazz és ufók pingpongmeccsének közvetítése.

Amon Tobin hatodik (valójában a még nem Ninja Tune-os, Cujo néven megjelent Adventures in Foam lemezzel együtt hetedik) anyaga, a Foley Room az utóbbi lemezekhez hasonlóan meglehetősen súlyos. Ha van totális ellentéte a tengerparton koktélok kortyolgatásához használandó zenének, akkor az pont Amon Tobiné. Az angyalarcú brazil férfi (erről két évvel ezelőtti A38-as dj-szettje alkalmával meggyőződhettünk) mosolyogva válogatja a legboldogabb együgyűséget és a legsúlyosabb háborút megidéző témákat. De a fémes jellegű részekből sem árad semmi rossz érzés: állati nehéz ezt megfogalmazni, de mintha Tobin a világvégében is megtalálná a boldogságot.

A Foley Room Tobin többi lemezéhez hasonlóan, és ha lehet, még inkább a megbeszélhetőség határán túl van – csődöt mondanak azok a módszerek, amikkel más lemezekről szoktam írni. Az biztos, hogy a cím a filmek utószinkronjához használatos zörejstúdiókra vonatkozik (foley artist= zörejeket előállító hangmérnök). Mesteri szépségűvé szelidített zajok és hangeffektusok burjánzanak a lemezen, amit egyszerre képtelenség meghallgatni. Mert borzasztó sűrű, és ezért kapott a legjobb osztályzatnál (A+) kettővel rosszabbat. Ennyi hanginformációt lehetetlen befogadni egyszerre.

Amon Tobin lemezei mindig hatalmas akusztikai élményt jelentettek, és most sem okoz csalódást: olyan hangjátéknak vagyunk a részesei, aminek mind idegen bolygók lényei a főszereplői.  A számok hangulata talán egy árnyalattal világosabb, mint az utóbbi Tobin-lemezeknek. A nagyvárosi armageddon fémes, már Tobin-védjeggyé vált hömpölygését (Foley Room), egészen föld- és tengerközeli számok (Horsefish, The Killer’s Vanilla) és persze a háromkarú űrlények elmaradhatatlan sportközvetítései (Kitchen Sink)  tagolják. Nem szoktam ennyire nagy bajban lenni, amikor el kell dönteni, hogy a négy fenti, narancssárgán világító kategóriánk* közül melyekhez soroljam be a lemezt. Legalább annyira exotica, mint amennyire drum and bass és kísérleti rock, néhol pedig annyira földközeli és ősi, hogy a “világ” kategóriából sincs szívem kivenni.

* A négy kategória: Pop-rock, elektronikus, világ, jazz