Inkei Bence – 2007.09.26. – http://quart.hu/cikk.php?id=1724

King Creosote leginkább Badly Drawn Boy skót, rusztikus megfelelőjeként írható körül, vagyis egy kicsit ápolatlan, lelki sérült zenész, aki valószínűleg rendszeresen iszik is, vélhetően egész nap a szobájában pöcögteti a gitárját, az pedig, hogy mekkora szíve van, még annak számára is csak a dalaiból derül ki, aki esetleg évek óta vele lakik. Ennek megfelelően szerzeményeit édesbús atmoszféra lengi be.

A melankóliával alapjában véve semmi gond nincs a popzenében. Azzal már annál inkább, hogy sikert általában a felületes melankóliával lehet elérni. Pedig ugye csak azért, mert valaki férfiként olyan magas hangon próbál vinnyogni, mint Jeff Buckley vagy Thom Yorke, még nem lesz hiteles a fájdalma – már ha tényleg van neki. Ráadásul ugyanez fordítva is működik: még az amúgy őszinte búbánat is hiteltelenné válhat, ha ezekkel a mesterkélt, már-már jamesbluntos pózokkal adják elő. Erre bizonyíték King Creosote új lemeze.

Ha minden igaz, akkor a skót énekes-dalszerzőnek (polgári nevén Kenny Anderson) ez már a harmincharmadik lemeze (a többség saját kiadásban jelent meg), pedig ő maga még negyvenéves sincs. Mindez talán érthetőbbé válik, ha eláruljuk, hogy az öccse, a mentálisan instabil Gordon (Lone Pigeon) is hasonlóan termékeny szerző, mint arról az Aliens lemeze kapcsán már írtunk, és akkor még nem is említettük a család harmadik tagját, Iant, aki Pip Dylan néven nyomul a skót folkszíntéren. King Creosote a feje az úgynevezett Fence kollektívának is, mely a kelet-skóciai Fife tartomány független és tehetséges dalszerzőit tömöríti, és amely az elmúlt öt évben vált ismertté szélesebb körben.

A nagyvilág és én magam is a négy évvel ezelőtti lemezével ismertem meg King Creosote-ot (a rajongóknak csak KC): a Kenny And Beth’s Musical Boat Rides jóféle folkos lo-fi gitárpopot tartalmazott, kicsit elszállt, de még két lábbal a földön álló dalokkal, és hasonló volt a 2005-ös Rocket DIY is. Az ugyancsak két évvel ezelőtti KC Rules OK viszont már szintlépést jelentett: Anderson az atlanti neo-pszichedelikus szupergrup, az Earlies tagjaival dolgozott, és az eredmény változatosan hangszerelt, szívhez szóló poplemez lett, KC addigi életművének csúcspontja. Ezen hallható egyebek között a keserédes, orgonával megbolondított Bootprints, amely nemcsak szerintem volt az év egyik legjobban sikerült száma, hanem lecsapott rá a Coca-Cola is.

Ezzel pedig KC végre anyagilag is sikeresnek érezhette magát, és lehet, hogy itt kezdődött a baj. No meg ott, hogy régi ismerőse, a szintén Fife-ból induló KT Tunstall váratlanul eladott több milliót az első lemezéből: vélhetően ez is szerepet játszott abban, hogy Anderson pályája során először, harminckilenc évesen egy nagy kiadóhoz szerződött. Ez még persze önmagában nem lenne gond, de a Bombshell sajnos olyan, mint egy nem is nagyon álcázott kísérlet a mainstream, “adult” rádiók meghódítására.

Aki esetleg most szembesül először KC munkásságával, bizony joggal érezheti úgy, hogy csak egy ő a szokásosan mélabús singer-songwriterek közül, sebezhető énekhanggal, erős folkos beütéssel, és összességében átlagos számokkal. Vannak aztán dalok a lemezen (pl. Admiral, Home In A Sentence vagy a Spystick), melyek ijesztően passzolnának akár a Coldplay-Keane-Snow Patrol háromszögbe is, és ezeken Anderson sajnos tényleg úgy énekel, mint aki az OK Computer hatására kezdett zenélni, pedig akkorra már vagy egy tucatnyi saját lemezen túl volt. Szomorkás, lassú, akusztikus dalokból az előző lemezeken sem volt hiány, de mindig voltak bőven bohókás vagy játékos hangvételű számok is, melyek pont a megfelelő arányt eredményezték a lemezen.

Most ilyenek nem nagyon vannak, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek erős számok: így például a feszes, már-már diszkópunkos alapú kislemezdal, a You’ve No Clue Do You vagy a kedvesen önsajnálós Nooks Anderson legjobb dalai közé tartoznak, míg a lemezt indító, tangóharmonikás, törékeny Leslie ellentmondást nem tűrően varázsol telet egy napsütéses vasárnap délutánból is. Azt is fontos kiemelni, hogy az önironikus, szomorkás szövegek terén KC köröket ver az összes mai keservtrubadúrra, és ezért is kár a szerencsétlen előadásbeli manírokért, hiszen ezeknek köszönhetően tűnik felületesnek az egyébként nagyon is megélt érzelmek tolmácsolása (a szövegei ismeretében biztos vagyok benne, hogy nem Anderson fog bestsellert írni A sikeres párkapcsolat titka címmel).

Szóval jó lenne, ha valaki kicsit fenéken billentené a Karbolsav Királyt, hogy ne lelkizzen már ennyit, és főleg ne ilyen átlátszóan, mert nem ezért szeretjük. Illetve szeretjük így is, csak nem mindig figyelünk oda rá, ez pedig biztosan nem lehet a célja.