“Ha csinálok valamit, vagy botrány lesz, vagy kár keletkezik” – Bernáthy Sándor a Quartnak

Rónai András – 2011.08.09. – http://quart.hu/cikk.php?id=6525

Pályi Zsófia fotói itt láthatók

Bernáthy Sándor akkor lépett ki a Bizottságból, amikor senki nem vette észre, hogy direkt hamisan játszik. Beszéltünk a botrányokról és arról, miben hasonlít a techno a népzenéhez; kiderül, hogy hogyan lehettek plakátjai a betiltott Beatricének. Hatalmas, ámde roppant érdekes és szórakoztató interjúval készülünk a Műcsarnok Sírba visztek című Bizottság-kiállítására.

Nagyjából tíz éve hallottam tőled egy történetet arról, hogy egy parti előtt takarítás volt az FMK-ban, ki akartatok húzni egy szöget, mire valaki azt mondta, hogy de hát ez a szög már itt van a régi nagy idők óta, nem szabad kihúzni – mire te röhögtél, hogy valami performansz során vertétek be oda a falba, hogy valamit ráakasszatok.

Hát erre nem emlékszem. Ha tíz évnél régebbi sztori, akkor nem emlékszem rá. De ott minden volt az FMK-ban. Ott olyan csőtörések voltak… Csináltunk egy kiállítást a Beatrice zenekarral; nem tiltották be, nem szedték le, csak éppen csőtörés lett, bezárták az egész intézményt. Aztán kinyitották akkor, amikor le kellett szedni a fotókat.

Azért érdekes számomra ez a történet, mert jól jelképezi, hogy valami, aminek az adott pillanatban senki nem tulajdonít semmi jelentőséget, idővel fontos, sőt, kultikus dologgá válhat.

Igen, tíz évnek kell eltelnie, és utána mindenki úgy tudja majd, hogy az egy fontos dolog volt.

Mennyire fontos neked, hogy archiváld a dolgaidat?

Hatvankét éves vagyok, és nem készült rólam vagy belőlem vagy nekem vagy magamról katalógus; nem gyűjtöttem össze portfóliót. Most szó van róla, hogy egy galéria nekifog és összegyűjtöget mindenféléket a képzőművészeti, grafikusi és nevezzük úgy: zenei életemről. Nagy munka lesz. Millió dobozom van fotókkal, szövegekkel, mindennel, de nincsenek rendszerezve. Nekifogtam már kétszer vagy háromszor, de nincs hozzá türelmem. Mindig valami újabb dolog érdekel, az mindig érdekesebb. Vagy nem csinálok semmit. Mert ha csinálok valamit, vagy botrány lesz belőle, vagy kár keletkezik, ezt pedig nem akarom. Ha pedig valamit festek, azzal szaporítom a tárgyakat, aztán nem tudom hova rakni. Úgyhogy csupa olyan akadályozó tényező van, aminek inspirálnia kellene a művészetet, de engem sajnos akadályoz.

Hogy érted, hogy botrány lesz belőle vagy kár keletkezik?

Van egy galerista, akivel régóta jó kapcsolatban vagyok. Volt neki nemrég egy nagy kiállítása Liszt Ferencről, amihez felkért művészeket. Nekem szemtől szembe megmondta, hogy azért nem kért fel, mert engem botrányművésznek tartanak, és most nagyon fél a botránytól; nem akarja, hogy Liszt Ferencről olyan mű kerüljön be, amiről a sajtó, a szakma vagy bárki valami botrányos megjegyzést tesz. Az ilyen visszajelzésekből gondolom, meg visszaemlékezve a saját sztoriaimra: elég sok olyan esemény, performansz volt, amiből csak botrány lett, dicséretet nem kaptam érte soha. Illetve most kaptam, március 15-én Munkácsy-díjat: ha ez dicséret, akkor kaptam dicséretet. De az előző kiállításaim, újságok, koncertek, ezek mind valahogy botrányszámba mentek. Ami nem lenne baj, mert különben is botránykorban élünk, maga az egész korunk egy botrány – csak nálunk a botránynak pejoratív értelme van. Nyugat-Európában egy botrány megélhetést jelent a művészeknek, itt pedig a teljes kiirtást, a teljes megsemmisítést. Nem akarom magammal párhuzamba állítani őket, de nézzük csak meg: a Beatles a keletkezésének a pillanatától mindig botrányos volt, és mindegyik milliárdos lett belőle. Jó botrányokat csináltak, mind humánus volt, a béke, a művészet mellett szólt. Nálunk nem tesznek ilyen különbséget: a botrány azt jelenti, hogy ki kell irtani, félre kell tenni, nem szabad neki megbocsátani, soha a büdös életben nem szabad róla beszélni, írni – a következő botrányig. Ezt nem tudom, hogy miért van, hogy ez a magyarok lelkében van-e, egy magyar hagyomány-e. Ezt nem tudtam megfejteni.

A rendszerváltás előtt nem volt az, hogy aki felbosszantotta a hatóságot, az jó fej, az velünk van?

Egy szűk közegben tényleg így volt, de ez nem jelentett megélhetést. Egy művész fellépése, ha felfigyelnek rá, az érdekes dolog. Azt nem kell minősíteni, hogy most rendszerellenes, vagy társadalomellenes, vagy fasiszta, antiszemita, rasszista. Mit tudom én, mik vannak most, amik előkerültek a rendszerváltáskor. Tiszta rettegés az egész. Nem lehet kiállítani, nem lehet föllépni, nem lehet odamenni, nem lehet bemutatkozni – nem lehet semmi olyat csinálni, ami az egész társadalomra hatna. Márpedig akkor nincs értelme a művészetnek: mert annak az értelme, hogy hasson a társadalomra. Milyen kiállítás az, ahol ketten vannak, milyen koncert az, ahol öten piszkálják az orrukat – semmi az ég világon. És most nálunk ez van: vagy ketten, hárman, öten állnak egy koncerten, vagy 39 millióan mennek üvöltözni, ordítozni. Ilyen szélsőséges. Ez sem a művészetnek nem kedvez, sem a társadalomnak. Nem tudják az emberek, hogy most az a jó, ahol sokan vannak, vagy az, ahol kevesen vannak. Ez nem függ össze rendszerváltással, demokráciával, diktatúrával. Különben is a kettő ugyanaz: demokrácia, diktatúra tök mindegy, maga a hatalom és a pénz számít ebben a pillanatban, Nyugaton is, Keleten is. Nincsen rendszerváltás, korszakok jönnek, mennek. Ha valamit ötvenmillióan megnéznek a YouTube-on, attól még annak nincs semmi hatása a társadalomra. A YouTube-ra van, de a társadalomra nincs. Mert mellette megnézel egy másik ötven vagy harmincmilliósat, és beszélsz róla két percet. Most annyira individualizálódott már az emberiség, hogy nem igényli a közösséget. A mi fiatalkorunk még közösségi volt. Még akkor is, ha veszekedtünk, akkor is, ha állandóan rivalizáltunk, akkor is, ha csak rosszat mondtunk kollégákról, barátokról – akkor is szerettük egymást. Most nem látom, hogy fontos volna, hogy szeretnek vagy utálnak valamit: beszélnek róla vagy nem beszélnek róla, slussz passz. Most nem látok semmi olyan hatást, művészit vagy nem művészit, amitől a társadalom tudna változni és jó irányba. A technika és a pénz befolyása alatt áll most a világ.

A Gépszavának [Bernáthy Sándor néhány számot megélt, elektronikus zenéről szóló újságjának] az volt a jelmondata, hogy “már csak a zene tartja össze a világot.”

Lehet, hogy a Gépszavában is volt ez az idézet, de messzebbre kell visszanyúlni. Kapolcs riadó – Támad a szél címmel megjelent egy lemez 1987-ben, amit Márta István szerkesztett és hajszolt végig a lemezkiadón, hogy jelenjen meg. Ez messze-messze megelőzte a korát; eleve zöld lemez volt. Ezt a Pista találta ki: Kapolcson volt egy birtoka, oda hívott meg művészeket ? a lemezgyár hozzájárulásával, szerződésekkel -, és kint a természetben, a kapolcsi, Balaton-felvidéki gyönyörű környezetben készült el ez a lemez. Most ezt nem akarom felsorolni, hogy hány művész szerepelt rajta. Kis példányszámban jelent meg, de világhírű lett. Magyarországon nem is volt sajtója egyáltalán semmi, de a külföldi kapcsolataink, barátok, művészek révén tudomást szereztek róla minden jelentős, komoly helyen, ahol művészettel, zenével foglalkoztak, internet nélkül. Ennek volt egy belső borítója, és ezen szerepelt ez a mondat, amit én találtam ki; így gondoltam akkor, 1987-ben. Akkor is látszott már, hogy teljesen szilánkjaira fog hullani a világ. Ez aztán be is következett. Ez egy prófécia volt, bár én viccnek szántam. De azóta ez beigazolódott. Lehet, hogy a Gépszavában is idéztük aztán.

Úgy emlékszem, hogy a nagyalakú újság alján egy csíkban volt odaírva.

Igen, ez egy nagy formátumú újság volt, négy jelent meg belőle összesen, aztán elfogyott a pénz. Azt teljesen saját erőből csináltuk, semmi támogatás nem volt benne. A Gépszava is megelőzte a korát, mert technoművészeti magazinnak szántam, és Magyarországon akkor még a technozene csak egy szűk, hippi baráti körben volt ismert, és a sajtó azonnal összekötötte a kábítószerrel. A techno és a kábítószer egy és ugyanaz. Csak utána lett belőle ilyen nagy divat, ugye hogy a Balaton Soundon egy teljesen jelentéktelen sztár-dj-re több tízezer ember elmegy – ez egészen hihetetlen dolog. Itt megint csak magamat tudom idézni; mert hát ugye kit idézzek, biztosan csak magamat tudom idézni. 1997-ig vagy 1998-ig a Szigeten én szerveztem a technosátrat Love Barikád néven; akkor még a Karcsiék [Gerendai Károly] beengedtek külső szervezőket is. Volt akkor egy beszélgetésem a Müller Péterrel – akkor még ő volt ott a megmondóember -, azt mondtam neki, hogy nem adok neki 2-3 évet, és minden sátorban elektronikus zene fog szólni. Kismagnóról, nagymagnóról fog kuttyogni, prüttyögni, zakatolni. Nem zenekarok reszelnek gitárral, hajrázással, hörgéssel, alternatív világmegváltással – annak az ideje lejárt. Megmarad még száz évig, de mellette itt van az új dolog. Péter azt mondta, hogy amikor Amszterdamban volt, ő ezen már túlesett, ebből soha semmi nem lesz. És most menj ki a Szigetre és hallgasd meg, mik kuttyognak, kotyognak a kis sátrakban, a nagyszínpadokon, kis színpadokon, menj el a Balaton Soundra, menj el bárhova. Eltelt másfél évtized, és kénytelen engedni az a hihetetlen fundamentalista, Budapestre örökre beragasztott alternatív hülyeség, hogy csak és kizárólag gitárral és dobbal lehet elképzelni a rock and rollt, semmi mással. Most már talán nem olyan szenzáció, de pár évvel ezelőtt a technozene a fekete ördög volt.

A kilencvenes években volt egy – sok esetben vállaltan – utópisztikus felhangja a technónak: hogy újraegyesül az emberiség, a szilánkokra esett társadalom az ősi táncban talál újra egymásra stb. Nagyon sokan azt mondják, hogy ennek vége lett, egy olyan álomnak bizonyult, mint mondjuk a hippi ideológia; milliárdos üzlet lett abból a mozgalomból, ami többé-kevésbé illegálisnak indult. Te ezt hogy látod?

Először is semmi nem szűnt meg, semminek nem lett vége. Az alternatív, a rock is megy tovább, csak mellette jönnek újak. A techno ugye szöveg nélküli dolog. Teljesen internacionális, nem kell hozzá nyelvtudás, nem kell az a kulturális hegemónia, amit egy nyelv fejez ki. Kozmikus dologról van szó; a normál A hang mindenhol ugyanaz. Egy fizikai valóságról van szó, amit az ember boldogan megpróbált ideológiai megerősítésként felhasználni, hogy létjogosultságot adjon egy mozgalomnak, hogy elhitesse a hatalommal, a hivatalos személyekkel, hogy a technót nem kell üldözni, az egy létező dolog, közösségeket tud formálni. Nem dőlt meg, nem szűnt meg ez az ideológia, hanem általánossá vált. Sőt, mivelhogy gyors műfajról van szó, le is darálta önmagát. Ebben természetesen a kábítószerek is szerepet játszanak: a speed, a különféle gyors anyagok; de maga a zene is gyors. Ilyen gyorsan semmi nem tud fejlődni, úgy, hogy két-három, legfeljebb öt-tíz év alatt ki ne fulladjon. A rockzene az fejlődött húsz évig, onnantól kezdve csak ismétléseket lehetett benne produkálni. A techno ezt az utat öt év alatt bejárta. Öt év alatt minden műfajt megteremtett. Ez természetes is, mivel nem kell hozzá tizenhat évig akadémiára járni, nem kell a kottát sem ismerni, elég a jó hallás, az invenció és mindenki képes zenélni. Ebből a szempontból a technót én mindig is népzenének tartottam, technikai eszközökkel előadva. Ha elmegyünk Erdélybe, fantasztikus, hogy húzzák ugyanazokat a hangszereket – de ha megnézel egy húsz évvel ezelőtti felvételeket, ugyanazok a dalok teljesen máshogy szólnak. A techno is ilyen: ugyanazok a groove-ok mennek, csak öt évvel később mások csinálják, máshogy szól. Ezért életképes. Le kell venni erről az ideológiát, nagyon helyesen meg is szűnt. A tánc meg – hát azt nem kell a technóhoz kötni, ha berúgok, itthon is táncolok egyedül, nem kell hozzá még zene sem. És mivelhogy ott van a mágikus négynegyed, rögtön a csajoknak elkezd rángatózni hátulról, megyünk táncolni, egyértelmű.

Ez az ideológia a Gépszavában is ott volt.

Hát persze. Akárhogy is nincs a technóban szöveg, ha írunk róla, ha értelmezzük, az szöveg; és ha valamiről nem irodalmi szinten írunk, az vagy dilettáns, érdektelen dolog lesz, vagy ideológiához kötött. Amikor a saját koromról beszélek, az mindig egy ideológia, tetszik, nem tetszik.

Azt mondtad, hogy a techno levetette ezt az ideológiát. Te hogy vagy vele?

Nem szűnt meg, mondom, hogy valamilyen ideológia kell. Csak már nem szóban fogalmazzuk meg, hanem eljátsszuk ezt az ideológiát; a fiammal, Zsigával [a Bernáthy & Son duóban]. Nem szakítottunk vele, ott vagyunk, látszik rajtunk. Én vagyok a párttitkár, ő meg az elnök. Nem beszélünk, dumálunk, hanem csavargatunk, sanyargatunk, aztán vagy megértik, vagy nem, vagy táncolnak rá, vagy megunják, vagy elhiszik, vagy nem. Ilyen egyszerű a dolog. Nem kell már róla írni. 94-96-ban kellett róla írni, nem tudták az emberek, mi ez. “Nincs szöveg. Nem történik semmi a színpadon. Hol a dobos? Mégis hallom a dobot.” Volt egy zenekarom a nyolcvanas évek közepén, a Matuska Silver Sound: az volt az első Magyarországon, amelyik számítógépet használt. Hét vagy nyolc koncert volt összesen. Az előtte lévő zenekaromra, ami most nem számít, arra ezrek jártak. Az Almássy téren nem lehetett beférni, amikor fölléptünk, betörték az ablakot. Áttértem erre a gépzenére két barátommal, és úgy bukott meg a zenekar, hogy a Lágymányosi Közösségi Házban a legutolsó koncerten kilencen voltunk. Nem értették az emberek. Nem volt dobos, nem látták a dobost, nem hitték el: itt mi dobol, ki dobol? Hihetetlen volt az egész. Persze akkor hozzásegített ehhez, hogy az Esti Hírlap két hatalmas hasábon megírta, hogy ezt nem szabad hallgatni, erre nem szabad elmenni, ez antihumánus, itt gépek zenélnek, ilyen névvel eleve nem lehet – ez egy társadalomellenes dolog. Ez volt 87-ben, 88-ban.

Akkoriban érkezett meg a számítógép. De az nem olyan volt, mint a maiak, hanem a kis ZX Spectrum, amit itt látsz a polcon. Csak ezután jött a Commodore. De ez volt az igazi reveláció: ebben volt MIDI rendszer, ami azt jelentette, hogy a különféle gépeket egy rendszerbe lehetett kötni. Addig nem volt szinkronjuk, nem lehetett egyszerre megszólaltatni a gépeket meg ezeket a hangszereket. Megegyeztek a gyártók, ez lett a MIDI, és ezzel a kis géppel sok másikat szinkronban lehetett tartani. Így jött létre, hogy a dobos a dobgép, a vonósok egy szintetizátor, a fúvósok egy másik szintetizátor – ezt be kellett szépen programozni. Ez volt az igazi reveláció, amit nem értettek az emberek, “hát nem látunk hegedűsöket”, de hallották, ugyanúgy szólt. És ezt mi kezdtük el itthon, a Matuska Silver Sound tette ki elsőnek a kompjútert a színpadra. Angliában is turnéztunk ezzel; ott már nem volt ilyen furcsaság ez, Nyugat-Európában gördülékenyebben alakul át egyik korszak a másikba; de ezért ott is nézték, milyen furcsák ezek a magyarok, nem dobost hoznak, hanem kompjútert. Utána eltelt pár esztendő, a technika hihetetlenül felgyorsult, a fekák pedig kitalálták a technót Amerikában.

A kilencvenes években, interjúkban sokszor elmesélted, hogy volt egy nagy váltás, ráismerés számodra a Love Parade-en.

Igen, az volt az, ahol először láttam, hogy milyen hatása van ennek a zenének a társadalomra. 93-ban tök véletlenül keveredtem oda. Hihetetlen tüntetés volt. Érdekes, hogy tarajos punkok is voltak ott, de a magnójukból teljesen másfajta zene szólt, mint amit addig hallottunk. Amikor mi ott játszottunk 1996-ban, egy heidelbergi kocsin, Magyarországra még nem jött el ennek a híre igazából. Egymillió ember volt ott akkor. [A Wikipedia 750 ezret ír.] Azt nem lehet elmondani, hogy az mennyi, nincs ilyen, még a háborúban sem volt egy helyen egyszerre egymillió ember. És összesen volt négy lovasrendőr meg öt rendőrautó, és azok is a mellékutcában, meg mentők álltak készenlétben, de nem volt rájuk szükség. Megtörtént a rendszerváltás, lebontották a berlini falat – nem lehetett továbbmenni azzal a zenével, ami előtte volt, a metálzenével, a rockzenével, a punkzenével. Ha van egy rendszerváltás – az előbb mondtam, hogy én nem hiszek a rendszerváltásban -, akkor nem lehet ugyanazoknak az embereknek folytatni. És Németországban nem ugyanazok az emberek folytatták. Ezért van az, hogy más lett az építészet, más lett a divat, más lett a zene, minden más lett, minden új lett. Hihetetlen feljövő energia volt a kilencvenes években, nagy szabadságvágy. Egész Európában, ahova mentünk, mindenhol csak boldog embereket láttunk. Szerencsére sok helyre hívtak minket, és mindenhol mosolygó, vidám emberekkel találkoztunk. Ez mind a techno zene.

Volt egy történet: elmentünk valahova, egy nagy csarnokban játszottunk egy partin, csak úgy benéztünk korábban. Körülbelül harminc ember volt ott, és nagyjából velem egykorú csávók nyomták a gitározást, hajrázást. Olyan ismerős volt, kik ezek? A Motörhead együttes.  Tíz évvel azelőtt stadionokban játszottak. Ekkora változást hozott az a korszak. Nem szűnt meg a zenekar, csak a kilencvenes években nem volt érvényes. Csak Budapesten: itt az alternatívot kellett nyomni, itt zenekarok újraalakultak és búcsúkoncerteket adtak. Ha zenekar, akkor alternatív. Ezt nem rosszallásképpen mondom. Üzemeltetek tizenhárom éve Óbudán egy klubot, most Vörös Yuk és Kék Yuk néven van, valamikor Supersonic volt. Minden hétvégén egyikben is, másikban is öt-hat zenekar játszik. Én tizenhárom év alatt végighallgattam két generációnak a termését, és ebből ötöt nem találtam, ami jó lett volna. Sajnos. Utánzat, másolat. Úgy megtanultak már gitározni: fecskendőt kellene odatenni a kezéhez, hogy ki ne gyulladjon a gitár. Hihetetlenül tudnak dobolni, mindent tudnak. De csak a régi múltból hozott reminiszenciákat hallom: másolatok, semmi eredetiség, semmi az ég világon. Mondom: mit gondoltok, hányan értették itt ezt az angol szöveget? Ők külföldön akarnak karriert csinálni. Ezzel az angoltudással? És ezzel el is mondtam mindent. Katasztrófa. Elmegyek Nyugat-Európába – most már ritkán járok -, teljesen más az egésznek az összetétele. Itt Pesten, Magyarországon nem akarnak megváltozni, nem hiszik el, hogy ez már egy másik kor, nem tudnak beletörődni, hogy megöregedtek, megöregedtünk.

Annak idején a Supersonic Technikum, illetve a Love Barikad úttörő jellegű szerepet töltött be a budapesti elektronikus zenei életben, aztán ennek mintha vége lett volna. Miért?

Nem volt úttörő. Csak benne volt a korában. Az úttörő az, aki a kora előtt jár. Nem jártam a korom előtt, benne voltam a koromban, láttam, hogy mi van, és én is azt csináltam magamtól. Nem tudtam még, hogy van elektronikus zene, de már gépekkel zenéltem. Itt lehet, hogy ez úttörőnek számított, de nem volt az. Ez maga az ideológia: azt mondani valamiről, hogy ez hagyományos, ez úttörő – rögtön címkéket ragasztunk rá. Mondok egy anekdotát. Visszamegyünk 25 évet, még a Bizottság zenekar nem volt olyan hihetetlenül híres, mint amilyen később lett; öt meg hat emberek előtt játszottunk. Elmentünk mindenhova, ahova hívtak bennünket. Volt egy faszi, ő volt az első, aki jött,  az utolsó, aki elment. Kapaszkodott egy üveg Kinizsi sörbe, ott állt imbolyogva a színpad előtt, és amikor vége lett, akkor odajött, és azt mondta: “Gyerekek, ezt hagyjátok abba! Azonnal hagyjátok abba! Mert ennél rosszabbat már kitalálni sem lehet. Könyörgöm, játsszatok valami mást, ez kibírhatatlan.” És még a pakolásnál is jött utánunk: “Ugye gyerekek nem kínoztok tovább? Ugye abbahagyjátok?” És a következő koncerten is ott volt, és ugyanezt elmondta. Tehát itt Pesten a sznobizmus mindenek fölött van. Itt nem lehet azt, hogy csinálsz valamit, megnézi valaki és azt mondja, hogy hát ez tetszik. Azonnal olyan szakvélemények alakulnak ki róla, hogy az egészen fantasztikus. Ami lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó, csak hát szomorúvá teszi az embereket. Nem látok vidám embereket – miért is lennének vidámak.

Mondtad, hogy a közönség nem értette a gépzenét. A zenész-, művésztársak mit szóltak?

Azt mondták: Bernáthy megbolondult, tiszta hülye, nézzétek meg, mit csinál. Az FMK-ban szerveztem egy ambient fesztivált, ahol mi játszottunk gépekkel és meghívtam csomó kollégát, akik hagyományos hangszereken játszottak. A szemembe mondták, hogy le vagyok írva, ilyenekkel nem szabad foglalkozni, ez komolytalan, embertelen, művészetellenes dolog. Szerintem még most is vannak olyanok, akiknek ez a véleményük. De hát erre a véleményre nem tudunk erős várat építeni, mert az idő nem azt igazolta, hogy ezt abba kéne hagyni. Az viszont érdekes dolog, hogy hosszú évekig, évtizedekig nem tudtam mit kezdeni a gitárral ezzel a zenében, most viszont kezd visszajönni. Felvettem a gitárt, és nagyon jól bele lehet passzintani. Szóval állandóan változik, mondom, mint a népzene. Tehát nem szabad semmiről végérvényes megállapítást tenni: ennek már vége, ez befejeződött, ezt abba kell hagyni, ez egy vadonatúj dolog. Utóbbit jelen pillanatban én semmire sem tudnám rámondani. Minden van, hálistennek; Budapesten is olyan zenei élet van, Magyarországon is olyan fesztiválélet van, hogy az teljesen egyedülálló. Persze mindegyik fesztivál veszteséges… de ahova elmész, mindegyik tele van. És mindenféle stílus, a nemzetitől, ami egy újdonságnak számít, a bluesig, a rockig, a jazzig, a világzenéig. Annak idején ezért küszködtünk, hogy ez legyen. Úgyhogy aki erre a korra rosszat mond, az hazudik. Az más kérdés, hogy most megöli az egyik a másikat, olyan nagy a konkurencia. De ezt akartuk, és megértük, hogy ez lett.

Nemrég raktatok ki a netre egy számot, amiben Bizottság-hangminta is szerepelt. Ez volt az első ilyen?

Csináltunk már korábban is ilyet, csak mi nem vesszük föl semmit, csak élőben játszunk. Úgyhogy nem tudom elővenni, hogy tavaly ezt csináltuk, tavalyelőtt meg amazt csináltuk. Valamiért a Zsiga kedvet kapott hozzá, hogy ezt csináljuk meg, kirakta a YouTube-ra gondolom, de partikon már korábban is játszottuk. Ha idegen számból veszek ki, az lopás, és nagyon-nagyon súlyos jogi következménye van. Egy hangmintát meg kell vásárolni: lehet használni, eladják, kereskednek vele, de pénzbe kerül. Ha ki akarnék venni a Shadowsból egy részt, fizetni kellene; inkább eljátszom én. A Bizottság meg az enyém. Legfeljebb feljelentenek a társaim, hogy elloptam. [Nevet] Ennek ez a magyarázata, hogy akkor nem kell fizetni. Másrészt meg hogy nagyon jók, amiket a Zsiga kiszedett, tehát továbbmegy a fiatalabb generációk fülébe is a Kokó hangja, a Laca, Öcsike, András hangja egy-egy hangmintában.

Ezt ők hallották?

Nem tudom, hogy hallották-e. Andrásnak, azt hiszem, elküldtük. De hallották, nem hallották – a fiatalok hallják a partin. Legfeljebb nem tudják, mi az, de hallják.

Amikor megjelent a Kalandra fel!, akkor te már nem voltál benne a Bizottságban, de néhány számban még játszottál. Ez hogy történt?

Én 83 elején jöttem el. 80-tól, két és fél évig voltam a zenekarban. A Kalandra fel! koncertlemeznek volt eladva, de valójában egy csalás az egész. Az András kierőszakolta a lemezkiadóban, hogy legyen lemez. Egyedüli akció volt, nem volt megbeszélve, ő bement, Wilpert Imrével megegyezett, hogy hogyan legyen, mint legyen. Előtte minden demokratikusan zajlott le, mindent megbeszéltünk. Jött az András, tessék, itt van. Én elleneztem. Ne legyen lemez, várjunk még egy évet vagy valamennyit, és kössünk egy exkluzív szerződést a lemezgyárral. Ez akkor azt jelentette, hogy leszerződünk és minden évben kell egy lemezt csinálni, nem egyetlen lemezre szólt. Ezzel a véleménnyel egyedül maradtam a zenekarban. Megszavazta mindenki, hogy akkor legyen egy darab lemez. Ezek után nekem el kellett jönnöm a zenekarból, ki kellett lépni, nem összeveszéses alapon, hanem nézetkülönbség miatt. Így lett egy lemez, és körülbelül négy lemezanyag veszett el így: minden fellépésre új anyaggal mentünk, amiből semmi nem maradt. Csak az, amit leválogatott a lemezgyár a zenekarral közösen, az került rá a lemezre. Gödöllőn volt egy koncerten a nyilvános felvétel, ami olyan csapnivalóan sikerült, a zenekar olyan szinten volt berúgva, hogy használhatatlan lett az egész. Én azon már csak közönségként vettem részt. Nem is bírtam már végigvárni, elképesztő volt. Így aztán stúdióban meg kellett ismételni az egészet. Ez egy csalás gyakorlatilag. Közönséghang, bemondott részek, poénok megmaradtak, mert azokat le lehetett vágni, de a zenei részeket mind újra fel kellett venni: dobolás, gitározás, minden. Úgyhogy a saját részeimet feljátszottam. Ha a koncert jól sikerült volna, akkor nem lettem volna rajta, de mivel stúdióban kellett feljátszani, így volt két-három rész, a lemezen hallható egy pár foszlány belőlem.

A másik lemez pedig a film, a Jégkrémbalett zenéje, azok a számok arra íródtak. Azon nem is vagyok rajta, a filmben van csak egy-két jelenet, ami később keletkezett. Aztán utána kezdődött el a zenekar vesszőfutása. Utánam jöttek vagy tizen, tizenöten, András hívogatott fűt-fát a zenekarba, de hát engem nem tudtak már pótolni, pótolhatatlan voltam sajnos. [Nevet] A zenekar megszűnt, a barátság, a kollegialitás megmaradt hál? istennek. Szegény Johnny meghalt, de mi többiek még megvagyunk, néha összetalálkozunk, jókat dumálunk. Csak hát ez már mind a múltté. Hiába lesz most kiállítás [szeptember elején Sírba visztek: a Bizottság a Műcsarnokba megy címmel nyílik kiállítás], ezt tudomásul kell venni. Történet vagy történelem, vagy kaland, minek nevezzük.

Amikor vége lett a Bizottságnak, nem akartam már zenélni. Nem gondoltam, hogy új zenekart fogok alakítani; nem kerestem tagokat, nem jelentkeztem sehova tagnak, hanem lezáródott ez a dolog és a képzőművészettel kezdtem foglalkozni. Aztán meghívtak egy baráti zenekarba gitárosnak. Mondtam először, hogy nem akarok már zenélni. De azért menjek el, mondták, jó társaság. Ebből lett a Doktor Újhajnal, a Matuska Silver Sound, aztán később ebből lett a techno dolog. És akkor már nem érdekelt az alternatív rock. Hát az utolsó rockzenekar, ami még rockzenekarnak számított, és még tudott valamit produkálni, az a Nirvana volt. A Nirvana még tele volt energiával, mindent lesöpört. Három tagból olyan energia jött ki, mint Jimi Hendrixből és a hasonlóan nagy, korszakalkotó zenekarokból. Utána talán még a Panterában volt valami eredetiség, de azóta én semmit nem hallottam, csak ezek parafrázisait, utánzatokat, ismétléseket.

A Fekete Bárányok koncert hogy nézett ki a színpadról?

Az félelmetes volt. A zenekarból két embernek volt zenekari gyakorlata, az Öcsinek meg nekem: mi már korábban is játszottunk zenekarokban. Nem volt meghirdetve, senki nem tudta, hogy mi leszünk. Ez volt a titkos terv. Meg volt hirdetve a Beatrice, P. Mobil, Hobo Blues Band. Erre jött a közönség. Az Ifjúsági Magazintól Czippán Gyuri szervezte az egészet, megegyeztünk vele, hogy előzenekarként megjelenünk. Sörösüvegtől kezdve tornacipőig, marharépáig minden jött föl a színpadra. Üvöltés, ricse, ricse, Beatrice – mindent lehetett hallani, csak azt nem, hogy mi mit játszunk. András ott állt mellettem szaxofonnal, egy Hammond orgonára támaszkodva és így reszketett a lába. “Nem tudok egy hangot sem megfújni, hagyjuk abba, menjünk le innen!” Mondtam neki: “Hagyjad már, végig kell nyomni.” Csodák csodája, körülbelül a felénél tartottunk a repertoárnak, amikor csend lett. Volt nekünk is egy trükkünk, András két ismerőse, két fiatal srác be volt építve a közönség közé. András csinált egy tíz méter hosszú hatalmas transzparenst, amire fel volt írva, hogy Bizottság. Egy adott pillanatban a két srácnak ezt föl kellett tolnia a közönség közepén. Senki nem tudta, hogy milyen zenekar játszik, csörömpöl, ricsajozik hihetetlenül beöltözve maskarákba, kifestve – és senki nem értette, hogy mi az, hogy Bizottság, amit ott feltoltak. Így kezdődött a karrier, utána jöttek a meghívások, bejártuk az egész országot, főleg az egyetemi klubokat.

Az utolsó koncert, amin részt vettem, a Közgázon volt. Két órát csúszott; olyan sokan voltak, hogy a Duna-parti részt, a bejáratot nem lehetett megközelíteni a Szabadság hídtól. Kokót [Kukta Erzsébet, ének] nem engedték be. A biztonsági őrök egyetemisták voltak. A kis félénk lány ment volna be, nekiszorították az ajtónak. “Hova mész?” “Én vagyok a Kokó.” “Persze, tudjuk.” Andrásnak úgy kellett kimenni érte, behozni ölben. Kint a hídnál állt a tömeg vége, odabent egy gombostűt nem lehetett leejteni. Ezt a koncertet Göczey Zsuzsa felvette, gondolom, megvan valahol. A nagyelőadóban játszottunk, ahol elfér talán 4-500 ember. Ha ott nem volt 3000 ember, akkor egy se. Annyira hihetetlen nyomasztó volt az egész; egyszerűen nem is lehetett megérteni, hogy mire jöttek? Hát egy évvel ezelőtt még négy meg hat ember előtt játszottunk. Sajtónk nem volt, lemez még nem volt, de elterjedet a hírünk, divat lett. Széthangoltam a gitárom teljesen, úgy játszottam. A zenekar meg akart ölni, főként az Öcsi [efZámbó István ? vele erre olvasható interjú], aki ugye profi zenész. A Johnny rendesen behangolt harmóniagitárja mellett ott szólt az én hihetetlenül széthangolt, leeresztett gitárom – és senki nem mondta, hogy gyerekek, ezt hagyjátok abba, ez kibírhatatlan. És ez olyan megrendítő dolog volt, hogy mindent kiabáltak, tapsoltak, visítottak, de hogy én hamis gitáron játszom – ami nem kicsit, hanem teljesen szét van hangolva -, arra senki nem mondta, hogy figyelj, hangold már be. És akkor azt mondtam, hogy gyerekek, ez lett belőlünk, köszönöm szépen. És akkor kiléptem a zenekarból.

Tehát volt az első nézeteltérés, hogy legyen lemez vagy ne legyen, de azt még valahogy meg lehetett volna oldani, hogy akkor majd valami lesz; de az, hogy ezt senki nem vette észre – mondom, akkor akár disznót is ölhetünk a színpadon, akkor is azt fogja hinni mindenki, hogy esküvő van. És ebbe nagyon nagy munka volt belerakva. Sokan nem tudják, hogy mi azért nagyon sok száz órát próbáltunk; szóval nem csak úgy fölmentünk a színpadra és valamit játszottunk. Heti három, néha öt alkalommal tíz órákat próbáltunk. Ezeket a számokat meg kellett csinálni, ezek nem hasonlítottak semmire, össze kellett hozni, be kellett gyakorolni, el kellett játszani. Baromi sok meló, rengeteg energia volt benne. És amikor benne vagyunk és előadjuk, akkor azt gondoljuk, hogy ez komoly és fontos dolog. Nekünk az, másoknak is. Legalább figyeljenek oda a szövegekre, és azokra az érdekes zenei fordulatokra, amiket sehol máshol nem hallanak. De nem érdekelte őket semmi az égvilágon, csak a divat. És erre mondom, hogy ez nem múlik el Budapestről, ez a hihetetlen sznobizmus. Hát hamis gitáron nem lehet játszani egy zenekarban. Lehet, de akkor az nem jó. Ha ezt szándékosan valaki megcsinálja, akkor legalább egy kritikai hangnak kellene lennie: észrevettem ám, hallottam ám! De semmi nem jött.

Másfelől viszont ennek köszönhető szerintem, hogy olyan hatása lett a zenekarnak, ami teljesen valószínűtlennek tűnhet: hogy sláger lett az olyan számokból, mint a Szerelem, hogy a Bizottság egyes szövegei szállóigévé lettek.

Ez azért van, mert zenekarnak a Bizottság az csapnivaló volt. Tehát ha zenekarokat egymás mellé állítasz és zeneileg megnézed őket, úgy csapnivaló volt. De a világ legérdekesebb zenekara volt. Ezt senki nem tudja megcáfolni; lehet rosszat mondani rá, de ez biztos. Ebben benne volt a Laca [feLugossy László ? interjú erre] zseniális előadóképessége, a szöveg, a hihetetlen asszociációk, az Öcsike, András, a többiek egyénisége – ezek mind a korra annyira jellemző, jellegzetes zenét eredményeztek. Én ezzel magyarázom, hogy még huszonöt év távlatából még mindig van hatása, még mindig foglalkoznak vele. Kiállítás lesz, mit tudom én. Hogy közben mit csináltunk, az a kutyát sem érdekli. Tizenöt-tizenhat éves kislányok jönnek: “Te a Bizottság zenekarban voltál? Ezt nem is tudtuk! Hát a faternak meg a muternak van lemeze.” Egy időben nem mertem elmenni nyilvános szórakozóhelyre – egyébként nem nagyon járogattam előtte se -, mert mindig megtalált egy-két őrült, aki leült, odakönyökölt mellém, és megkért: itt az idő, meséljem el a Bizottság igazi és őszinte történetét. Ehhez nem volt kedvem; ahhoz lett volna, hogy elmondjam, mit csinálok most, de az nem érdekelt senkit. Úgyhogy az nagyon érdekes, hogy szállóigék lettek belőle, hogy elterjedt, bekerült a pesti vagy magyar kultúrába – egy olyan zenekar, ami nem is zenekar.

Egyszer Török Ádám a Mini együttesből, talán a Fészek klubban ült zenészekkel, Frenreisz Kareszra emlékszem, meg talán Shuster Lóri vagy nem tudom ki volt ott. Én jöttem hátulról, mindenki látott, csak az Ádám nem. Nagy hangon mesélte, hogy “Nem tudnak semmit. Borzasztó. Nem érdemes oda sem figyelni.” Ott álltam a háta mögött, ő meg szídta a Bizottságot. A többiek szakadtak a röhögéstől, Ádám meg azt hitte, hogy az ő előadásmódja miatt. Odaköszöntem, Ádám fölnézett, azt mondta: “De jó, hogy jössz, pont rólatok van szó. Kint voltam Szentendrén, és egészen hihetetlenül zseniális, amit csináltok. Nem tudom megérteni, hogy kimentem háromszor – két hetente játszottunk a Hordó nevű helyen -, és azt hittem, hogy összevissza játszotok mindenféle hülyeséget, falsul, kamu az egész. És amikor harmadszor azt hallottam, hogy pont ugyanott, pont ugyanúgy van a kiállás, akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mégiscsak van ebben valami.” Tehát a profi zenészek – akiket mi csak sokkal később ismertünk meg, mert ugye nem voltunk kollegák, tehát sokkal később alakultak ki a személyes ismeretségek, barátságok, ellenszenvek stb. – ők sem beszéltek másról, csak a Bizottságról.

Mondtad, hogy volt nagyjából négy lemeznyi anyag. Azzal mi lett?

Elveszett. Nem került akkor lemezre; mi akkor el tudtuk játszani, ma már nem tudnánk. Ebből válogattak, készült egy lemez, a többi elveszett, nincs. Vannak ilyen magnóval felvett bootleg felvételek, koncertek meg próbák, de az nem az igazi repertoár, az nincs. Szerintem a Bizottság még érdekesebb lehetett volna, ha ezek fennmaradnak. A Lacának a szövegei semmihez sem hasonlítottak; az annyira egyedülálló, példa nélküli volt, amit csinált. Ami megvan, az egy elég komoly dokumentáció. Annak idején én voltam a zenekarnak a vezetője. Ez nem hatalmi státuszt jelentett, abban az értelemben mindenki zenekarvezető volt; csak én laktam Pesten és nekem volt telefonom. Tehát hozzám futott be minden meghívás, mindenhol én szerepeltem hivatalosan, a rendőrségtől a KISZ-ig; az én címemre jött minden büntetés plakátragasztás miatt stb. Ez megvan mind ebben a diplomatatáskában. Ott van minden, rendőrségi jelentések, Baracskára behívások, büntetéssel fenyegetések. De még senki nem akarta megnézni ezeket.

A koncerteknek címei voltak, ugye?

Igen, mi nem mentünk úgy sehova, hogy ugyanazt játszottuk volna. Díszletek is voltak, mindegyiken 12-13 új szám volt, képzőművészeti akciók is voltak egyben, mindegyiknek volt egy címe. A lemezre mindegyikből egy vagy két szám került be.

A Békásmegyer című szám például nem volt rajta a lemezen, de hozzám is eljutott kazettán.

Igen, azt az András terjesztette. Voltak ilyen slágerek, mi csak antislágereknek hívtuk, de voltak. Mondjuk a rádióban én soha nem hallottam Bizottságot. 35 forintokat hoz jogdíjként a postás; hozzá kell tennem még 370-et, hogy a negyedikre felhozza.

A kilencvenes években többször elterjedt, például 1993. augusztus 13. előtt, hogy legalább egy alkalomra összeáll a Bizottság. Ez hogy volt?

Riskó Géza, aki akkor a Mai Napnak volt a főszerkesztője, a kilencvenes évek közepén egyszer felhívott, hogy hihetetlen mennyiségű szponzori pénzt szedett össze, milliókat – a kilencvenes években az nagyon sok volt. Rágta a fülem, hogy szedjem össze a zenekart (még élt mindenki) és csináljunk a Budapest Sportcsarnokban két fellépést. De mondtam neki, hogy ezt a zenekart már nem lehet összeszedni. Ez nem az Európa Kiadó, hogy huszonnégy búcsúkoncert után még háromszáz búcsúkoncertet adjon. Az egy profi zenekar volt, abban zenészek voltak, annak működnie kellett. Meg hát nem is tudnánk eljátszani a számokat. Én egy akkordra nem emlékszem. Persze vissza lehetne memorizálni a lemezekről, de mi értelme lenne annak? Nem beszélve arról, hogy egyetlen egy nő sem lenne a közönségben; legfeljebb öregasszonyok. A fiatalok ilyen öregekre már nem kíváncsiak. Legfeljebb otthon meghallgatni mint kuriózumot, mint ahogy az állatkertben néztük a tapírt.

Képzőművészként kapcsolatban vagy még a zenével, tervezel még plakátot, lemezborítót?

Nem csinálok már ilyet, a reklámgrafikai tevékenységet teljesen abbahagytam, a grafikai stúdiót 100 százalékig a Zsiga viszi már.

A Beatricének miket csináltál?

Mindent. Lemezborítót, plakátot, fotóztam őket. Az összes anyag, ami létezik róluk, azt mind én csináltam. Ezek félig legális anyagok voltak. A zenekar ugyan be volt tiltva, nem léphettek föl. De akkor még volt egy lektorátus, fönn a Várban, ahová föl kellett vinni a kinyomtatni tervezett anyagokat – legyen az egy könyvborító, lemezborító, plakát. Mondjuk a könyvborítót a kiadó saját hatáskörében tudta zsűrizni, volt egy szakmai zsűri; de az utcai dolgokat föl kellett vinni – azt a bizottságot is szakmainak mondták, de tudjuk ugye, hogy ott más szempontok is voltak. Senki nem értette, hogy ha a Beatrice zenekar be van tiltva, akkor hogy tud kijönni egy plakát. Ez úgy volt, hogy én megterveztem és fölvittem a Várba, bemutattam mint képzőművészeti alkotást, a kollégák szakmai szemmel megnézték. “Mi lesz belőle? Utcai plakát? Nagyon jó.” Hátul lepecsételték, a nyomda feketén kinyomta. Ott volt rajta a pecsét, nem lehetett belekötni. Ette a méreg a rendőrséget, hogy túljártunk az eszükön, de meg tudtunk így jelenni.

Mennyit írsz ebből, egy oldalt, kettőt?

Sokkal többet.

Ezek az anekdoták senkit nem fognak érdekelni.

Remélem, azért lesznek elég sokan.

Már az anekdoták nem érdekelnek senkit. Mégpedig azért, mert – lehet, hogy csak én látom így, mert megöregedtem – teljesen kész van a világ. Minden megvan benne. Nincs már olyan, hogy várunk valamire, valami meglepetést okoz. Én olyan korszakban éltem, hogy a faluban, ahol születtem, mikor egy autó elment az ötvenes években, kicsődült az egész falu. Aztán egy fél évig nem jött új. Kettő rádió volt. Most meg itt van nekem a lapos tévé. Eszem ágában sincs elutazni az Amazonashoz. Nem látnék ott semmit, legfeljebb vizet. Elmennék, visszajönnék ? “Na mit láttál?” “Vizet láttam.” “Krokodilt?” “Krokodilt, azt nem.” “Hát mit láttál, négereket, bennszülötteket?” “Nem, valami tévéfelvétel volt, és oda nem jöttek, ahol én voltam.” Bekapcsolom a tévét, és mindent látok, hogy mi van az Amazonasnál. Minden afrikai törzset megismerek személyesen. Ott vagyok a piramis belsejében, a föld alatt, huszonnégy nézőpontból lenézhetek, benézhetek. Szóval teljesen kész van a világ, nem kell már felfedezni semmit, minden itt van. Ezért kérdeztem, hogy az anekdota még érdekes? Valaki elkezd beszélni hülyeségeket – érdekel ez valaki?