“Alig vártam, hogy bepereljenek” – Wilpert Imre a Quartnak

Puskár Krisztián – Pálinkás Szűts Róbert – 2011.10.30. – http://quart.hu/cikk.php?id=6786

Erdős Péter emberének tartották, ő azonban úgy érezte, malomkövek között őrlődik. Sokak szerint betiltott és engedélyezett dalokat, neki viszont sikerült kisírnia, hogy a Bizottság-lemez elején ott legyen “egy nagy segg”. Wilpert Imre popzenei publikációk és a Népművelődési Intézetben végzett munkáját követően a nyolcvanas évek legelején került olyan helyzetbe, hogy beleszólhatott a lemezkiadásba a Hungarotonnál. Szervezeti felépítés és trágyadombok, tévedések és mulasztásból adódó lelkiismeret-furdalás, szöges csizma és Erdős-mítosz. Interjú Wilpert Imrével.

Miből áll ma a munkája?

Alapvetően abból, hogy az Eiffel nevű, saját családi vállalkozásomnak vagyok az ügyvezetője. 1994-ben ez úgy indult, hogy lett egy lemezboltunk a Nyugati aluljárójában, aztán ’95-ben egy másik az Oktogonnál. Nekem volt a lemezes múltam, ezzel együtt a kilencvenes évek eleje és közepe egyfajta fénykor volt, akkor kezdtek bejönni a külföldi cégek Magyarországra. Aztán a kilencvenes évek második felében jöttek a nagy cégek, mint a Virgin meg a többiek, és szépen kezdtük leépíteni a boltot, és inkább ritkaságokat árultunk, olyasmiket, amiket a nagy cégek kevésbé. Ez azóta olyan mértékben fokozódott, hogy e pillanatban a fiam vezetésével angol használt ruhát árulunk. Azt vesznek.

Hogyan illeszkedett ebbe a fénykorba a Quint és Hungaroton kiadó?

A Quint azért indult, mert a Hungarotonnál megtörtént a rendszerváltozással járó nagy átalakulás: Bors Jenőt, az akkori igazgatót menesztette az újonnan megválasztott kormány. Ő megalapította a Quint kiadót, amelyhez 1991-ben én is csatlakoztam. Nagy szerencsénk volt, mert az Utálom a XX. századot a Beatricétől és a Koncz Zsuzsa-lemez is aranylemez lett. Aztán átvittem a Quinthez a Bikinit, a Moby Dicket, a Pokolgépet. A Szandinak is mondtam, hogy jöjjön, de ő nem akart. Ezekkel az előadókkal a Quint akkora lemezeladást produkált szinte a semmiből, hogy az EMI visszatért ? merthogy eredetileg szó volt róla korábban, hogy az EMI és a Hungaroton csinálnak egy közös kelet-közép európai vállalatot, ami aztán a Bors kirúgásával meghiúsult ? és a Quinttel hozott létre egy közös céget.

Visszatérve a Hungarotonhoz és Bors kirúgásához: önmagában nem lett volna egy nagy tragédia, hiszen én is elfogadtam, hogy jöjjenek az új, rendszerváltozás utáni tisztább figurák, tehát nem azok, akik családi kötelék révén töltötték be posztjukat. A Bors egyébként külkereskedelmi és marketing szempontból jól képzett figura volt. Ugyanakkor a Kádár-időszak híres-hírhedt képviselője is. A baj inkább az volt, hogy egy idiótát neveztek ki a helyére. Egy Ella István nevű orgonaművészt, aki orgonálni úgy-ahogy tudott, bár orgonaestjeit a Zeneakadémián nem nagyon láttam, viszont a hanglemeziparhoz egyáltalán nem értett. Volt egy napos összejövetel, ami arról szólt, hogy kitaláljuk, hogyan lehetne megújítani a dolgokat: leült Ella István és egy árva szót nem szólt reggel 9-től délután 5-ig. Egy évre rá kirúgták.

Ön hogy tanult bele a zeneiparba?

A hatvanas évek végén kerültem kapcsolatba a poppal és a rockkal. Volt egy tanári diplomám, mellé megszereztem az esztétika szakon a megfelelő kiegészítő oklevelet. A hatvanas évek végétől a Fehérvári úti Művelődési Házban dolgoztam, ott volt az Illés Klub, meg az úgynevezett magnós klub. Bőszen gyűjtöttük a felvételeket, apám is lemezgyűjtő volt, tehát gyerekkorom óta ebben a világban nőttem fel. Aztán a rockhullám idején elég sokat publikáltam a témában. De először a Népművelési Intézetnél foglalkoztam hanglemezklubok szervezésével, amatőr zenekarok továbbképzésével, helyi és tájjellegű fesztiválok szervezésével. A hetvenes évekre jellemző volt, hogy az országban működött háromezer ifjúsági klub, több száz művelődési ház, és míg a csere-bere szakkörnek, kórusnak, kézműves foglalkozásnak, irodalmi színpadnak, népszínháznak stb. mint volt egy-egy vezetője, oktatója vagy felelőse, addig a poprockkal és az ahhoz kapcsolódó szabadidős tevékenységekkel mindig csak ad hoc foglalkozott valaki. Pedig erre lett volna a legnagyobb igény, és ez volt a népművelésnek a nagy lehetősége. Minden azon múlt, hogy az adott művelődési ház vezetője szerette vagy sem a műfajt. Szóval én Vitányi Iván igazgatósága alatt kerültem a Népművelődési Intézetbe, és kaptam meg feladatul a poprock területét.

Mikor volt ez?

1974-75 környékén.

Ön döntött arról, hogy melyik zenekart karolják fel? Mi volt a munkája?

Ez nem hatóság volt, hanem egy szakmai intézmény. Nekem nem volt jogom semmilyen utasítást adni. Felmérések folytak fiatalok zenehallgatási szokásairól. Volt egy kutatói részleg, ahol többnyire szociológusok dolgoztak. Kezdeményeztük, hogy ahol lehetséges, legyenek zenei képzések, táborok, amatőr zenekaroknak fellépési lehetőségek, seregszemlék. Ilyen volt például a Salgótarjáni Amatőr Könnyűzenei Fesztivál, ez volt a legnagyobb, de volt az Orosházi Fesztivál, illetve Győrben is volt egy.

Hogy került kapcsolatba a lemezkiadással?

Akkoriban, a Népművelődési Intézet mellett rendszeresen írogattam pop-rock témájú cikkeket a korabeli sajtóba. Erdős doktor pedig (Erdős Péter), aki akkor a Hungaroton sajtóosztályának a vezetője volt hivatalosan, valójában pedig a popzenében ő volt a Bors legfőbb tanácsadója – az Erdősnek volt a legfőbb beleszólása, de a Borsnak volt döntési joga -, tehát az Erdős felfigyelt egy cikkemre, behívott és fölkért, hogy írjak a Hungaroton könnyűzenei kiadványairól belső használatra elemzéseket, értékeléseket, külső emberként. Fél év múlva pedig hívtak, hogy menjek oda dolgozni.

Ez mikor történt?

1979-ben. 1980-tól lettem tényleges szerkesztő még az Erdős-féle sajtóosztályon. Ebben az időszakban jött a Beatrice és más újhullámos zenekarok. Az Erdős ezeket gyakorlatilag meg akarta semmisíteni. Nem értette őket, fogalma nem volt, hogy mit akarnak ezek a zenék. Minden, ami a diszkótól és a táncdaltól távolabb esett, keményebb volt meghökkentő külsőségek közepette, azokat az Erdős mind elutasította. Zeneileg Erdős Péter megmaradt a Kovács Kati féle táncdalnál. Neki Kovács Kati volt a kedvence.

Érdekes, Kovács Kati ezt nem így érezte. Bár ő visszafogottan fogalmazott: egy paphoz hasonlította, aki nem szereti, ha a templomban káromkodnak. A döntésekben elváltak egymástól a politikai irányelvek és egy ember személyes ízlése?

Kovács Kati zenei kvalitásait senki sem kérdőjelezi meg, én sem. De az tény, hogy az Úgy szeretném meghálálni meg a Hull a hó a kéklő hegyeken azok nem igazán lépnek túl a hagyományos táncdal keretein. Jóllehet, Kovács Katinak volt a nyolcvanas évek elején olyan lemeze, amely mögött a Lerch István és a V’Moto Rock álltak, és amelyen én is ügyködtem, és rendkívül színvonalas volt. Meg nem véletlenül írt az LGT és az Illés is neki számokat. Ennek ellenére, amit csinált, az táncdal volt alapvetően. Az Erdős ízlése pedig ezt a fajta hagyományos, meglehetősen egyszerű sémákra épülő zenei világot részesítette előnyben. Abból pedig, ami neki nem tetszett, politikai ügyet csinált, azt vélt vagy valós veszélyekre hivatkozva nemkívánatosnak ítélte. Az volt az álláspontja, hogy a Piramis után ? amely már bekerült a Lemezgyárba, közismert és elismert zenekar volt ? csupa olyan zenekar jött, újhullámosok és kemény rockzenekarok egyaránt, amelyek nem tudják, hogy mit csinálnak, felhergelik a gyerekeket, balhét indukálnak, és a gyerekeknek ezáltal konfliktusa támad a hatalommal, rendfenntartó szervekkel, aztán a hatalom ezt akut problémának ítéli, és olyan radikális eszközökkel lép fel, ami aztán? Ő drasztikusan úgy fogalmazott, hogy ezek addig hergelik a hatalmat, amíg a hatalom lép egyet, és a szöges csizma nem nézi, hogy kit tapos agyon.

Ön mikor hallott arról, hogy a CPG-nek van egy Erdős Péterről szóló száma?

Én, ha jól sejtem, azt magától az Erdőstől hallottam. Hogy elment az adott óbudai klubba, mert oda akart állni azok elé a gyerekek elé, akik azt énekelték a koncerteken, hogy “Erdős Péter, a kurva anyád”.

Bálint Péterrel mentek el erre a randevúra, csak mintha kiderült volna, hogy az Erdős táskájában volt egy magnó, azaz fel akarja venni a fiatalokkal folytatott vitáját.

A CPG-vel kapcsolatban nincsen különösebb tapasztalatom. Amit tőlük demó formájában hallottam, azt én nem tartottam?

Úgy általában a punkot nem szerette, zeneietlennek nevezte.

Igen, én azt egy válságtünetnek tekintettem. Egyrészt zeneietlennek, másrészt ideológiailag is felelőtlennek tartottam az angol punkot. Amikor a Sham 69 énekese horogkeresztes trikóban lépett fel Angliában, akkor én ott azonnal lerugdostam volna a színpadról.

A provokáció nem megengedett?

Ne szórakozzon egy olyan országban, ahol a német rakéták házak százait rombolták szét, és ahol több ezer ember megégett a náci fegyverektől. Nem az angol katonáról beszélek, hanem a polgári személyekről, és arról, hogy annak az ideológiának a jegyében Auschwitzon kívül is sok minden történt. Abban a Londonban, amely szintén megszenvedte ennek a világégésnek a következményeit, ott se polgárpukkasztásból, se viccből, se semmilyen formában nem lehet ilyet. Nálunk, ha jól tudom, még mindig érvényben van a törvény, amely tiltja az önkényuralmi jelképek használatát. Ha van egy nagyon jobboldali, nagyon magyar zenekar, amelyiknek az a véleménye, hogy az országot Trianonban megcsonkították, akkor azt énekelje el. De ha valaki csak a provokáció kedvéért sarló-kalapácsos vagy vöröscsillagos trikóban lép fel, akkor, ha jól tudom, odamegy a rendőr és letartóztatja vagy megbünteti.

Ha van ott rendőr.

Gondolom azért született ez a jogi formula, mert azt mondták, hogy vannak bizonyos határok, amelyeket nem lehet a véleménynyilvánításban átlépni. Mindenesetre az én ízlésemnek a punk egy válságtünet volt.

A zenéé vagy a társadalomé?

A zene tükrözött egy létező társadalmi válságot. Ez egy nagyon messzire vezető kérdés. A hatvanas évek elején munkanélküliség és nyomornegyedek voltak Angliában, a fiatalok fokozottan hátrányos helyzetre voltak kárhoztatva. Az akkori zenei mozgalom, a hagyományos zenei kifejezéstől eltérő tálalásban, de zenében és szövegben is mondani akart valamit, illetve provokált és polgárpukkasztott. A punk meg elkeseredett fiatalokból verbuválódott. A hetvenes évek zenei irányzataiból a punkot abból a szempontból tartom hasznosnak, hogy az általa aktivizálódott különféle fiatalemberek bekerültek az újhullámba. Az újhullámot pedig nagyon izgalmasnak és értékesnek tartom. A magyar újhullámot meg különösen, de sajnos nagyon kevés lehetőség adódott, hogy meg lehessen örökíteni, mert ez az újhullám akarva-akaratlanul, illetve tényleges, szellemi és fizikai kapcsolatot hozott létre az akkor már működő demokratikus ellenzékkel.

Én akkoriban mindennel megpróbálkoztam. A CPG-vel nem, mert azt nem szerettem. De a Trabanttal, a Balatonnal, az URH-val. Az URH egyik-másik száma a magyar pop- és rocktörténet legnagyobbjai közé kerülhetett volna, ha megjelenhetett volna. Amikor én az URH-t hallgattam, akkor már éppen szétváló félben voltak. A Kontroll Csoport demóanyagát annak idején én csináltattam, hogy elő tudjak állni a kiadói értekezleten valamivel. De ott és az Európa Kiadónál is olyan mértékig erős volt a fiúknak az a szándéka, hogy a rendszerről elmondják a kritikai véleményüket, hogy malomkövek között őrlődtem, képtelen voltam keresztülvinni a zenéjüket. Nagyon szerettem volna, hogy a Kontroll Csoportnak legyen lemeze. Nagyon szerettem volna, hogy az Európa Kiadónak legyen lemeze. Nagyon szerettem volna, hogy a Hobónak legyen lemeze. Nagyon szerettem volna, hogy a Bizottságnak legyen lemeze. A Müller Péter hallani sem akart egy szó változtatást sem. A Menyhárt Jenő hallani sem akart egy szó változtatást sem. A Bizottságnak ez a kevésbé direkt, inkább a művészeti tevékenység köré szerveződő szövegvilága nem volt annyira elfogadhatatlan.

Azért a “szükségállapot” sorra zaj van húzva a lemezen.

Hát persze. Ha én elhatároztam egy lemez kiadását, akkor tőlem semmi mást nem kértek, csak a szöveget. A Bors nem volt zenész, nem tudott kottát olvasni. Az Erdős nem volt zenész, nem tudott kottát olvasni. De ő már akkor nem is volt a pop közelében.

1981-82-ben?

Az Erdősnek olyannyira nem volt beleszólása, hogy a kiadói értekezleten közölte, hogy a “Wilpert minket olyan felelőtlen, gyanús, kétes dolgokba akar belerángatni”, ami a vállalat számára presztízsveszteséget, és adott esetben minisztériumi dorgálást von maga után. “Hogy képzelem én, hogy a Hungaroton egy olyan lemezt adjon ki, hogy egy nagy segget látok“. Ha módjában állt volna, akkor engem és a Bizottságot is kirúgatott volna.

Miért nem állt módjában?

Az Erdős akkor már nem volt abban a helyzetben.

A Csepregi-botrány miatt? Ugye nem is az volt a párt baja, hogy Erdős Csepregi Évával folytat viszonyt, hanem az, hogy mindezt nyíltan vállalja.

Nem, ez korábban kezdődött. A Borsnak, úgy tűnt, hogy leesett a tantusz. Hordtam neki a demókat, koncertekre jártam, és egyszercsak rájött, hogy ez nem az én mániám, hanem ennek tömegbázisa van, társadalmi igény van rá. A nyolcvanas évek legelején kerültem abba a helyzetbe, hogy beleszólásom lett a lemezek kiadásába, akkor indítottam el a Start címkét. Ez az akkor “startoló”, kezdő, új együttesek és jelenségek márkája akart lenni. Úgy éreztem, hogy ennek létjogosultsága van. Ennek ellenére a Bors nem szeretett az Erdőssel konfrontálódni. Nem tudom, miért, nem tudom, hogy mi volt az ő előéletük. Boros Lajos kollegám hozta elő azt a viccet, hogy “lehet, hogy ezek fiatalkorukban a pincében elástak egy hullát”. Lehet, hogy csak a közösen eltöltött évek az oka. Az is lehet, hogy az Erdősnek információi voltak, amivel a Borsot kézben tartotta. Nem tudom.

Igen, az Erdősnek volt egy személyes, szerelmi szála a Csepregi Évával, amit először szűk körben tudtak, aztán a szélesebb szakma, és amelyről később az Erdős ? nem tudom, milyen megfontolásból ? a Magyar Ifjúságban öntudatosan vallott. Mint ahogy sokminden másnak sem, az Erdős akkoriban már ennek sem mérte fel a következményeit. A Bors parancsot kapott, hogy távolítsa el az Erdőst, hogy ne nyilváníthasson véleményt a könnyűzenei kiadásról többé. Majd egyszer csak láttam a folyosói irodára kiírva, hogy “Vállalatfejlesztési igazgatóság”. Ez azt jelentette, hogy Erdős odament a titkárnőjével és kapta a havi fizetést, valamint egy titulust, ami önmagában egy vicc volt. De gondolom a Borsnak megvolt rá az oka, hogy ne azt mondja az Erdősnek, hogy “köszönjük, munkakönyv a személyzetisnél”.

Olyan volt, mint a feudalizmus. A Filmgyárban, ha rendesen viselkedik a Föld Ottó, és elfogadja az irányelveket, vagy nem nagyon szegi meg azokat, akkor ő nagyjából azt csinál a Filmgyárban, amit akar. Hárs István elvtárs a Rádióban, Nagy Richárd elvtárs a Tévében, Bors Jenő elvtárs a Hanglemezgyárban. És a Borsnak már volt egy ügye a Koncz Zsuzsa-lemez miatt. Nem csupán leszúrták amiatt, hogy kiadta azt, hogy “ha engem lánckerék taposna”, meg “ha én zászló volnék”, hanem vissza is hívták a boltokból a lemezt. Bors Landler Jenő unokája volt, ezért ezt a “mi kutyánk kölyke” alapon elnézték neki. Épp ezért megtehette azt, hogy az Erdősnek kreált egy abszolút nem létező titulust, amivel az Erdős semmit nem csinált, és aztán később egy menedzserirodát indított a Hungaroton mellett. Volt egy időszak a Hungarotonban, amikor a Boros Lajos vezetett egy szerkesztőséget, én csináltam a Start-Favoritot, az Erdős pedig Pro néven hozta a maga produkcióit. Pluralitás volt, és elérkeztünk egy pontra, amikor a kereskedelmi igazgató azt mondta az Erdősnek, hogy olyan eladásokat kéne produkálni, mint amilyet a Start-Favorit. Az Erdős-mítosz valójában sokkal több lépcsőfokból áll.

Wahorn András azt mondta, hogy ön egy korabeli rádióinterjúban arra hivatkozva nyilatkozta, hogy bizonytalan a Bizottság után más újhullámos zenekarok, pl. a VHK és a Kontroll Csoport kiadása, hogy a Kalandra fel! csak 14 ezer példányban fogyott el. Miközben állítólag abból nem is nyomtak többet első körben, az két nap alatt elfogyott, és csak egy-két évvel később nyomtak belőle még 10 ezret.

A Bizottság elérte a 40 ezret.

Egy sikeres zenekar lemezéből elsőre mennyit nyomtak itthon?

Egy nagyon sikeres zenekar esetében az első kiszállítás nem érte el a 10 ezret. De a fogyás alapján órákon belül lehetséges volt az utángyártás. Az első nyomás még az LGT esetében sem volt több, pedig nekik több százezer példányban is fogyott lemezük. A Bizottság-lemez a megjelenését követő egy éven belül elérte a 40 ezres példányszámot. Harminc év távlatából lehet, hogy nem emlékszem pontosan. Szóval, ha a Wahorn azt mondja, hogy ők 30 ezer alapján kaptak jogdíjat, akkor nem vitatkoznék vele. De semmiképpen sem 14 ezer fogyott, az biztos.

A punkra azt mondta, hogy zeneietlen. A Bizottság tagjai sem voltak képzett zenészek, ők miért voltak mások? Ők nem voltak zeneietlenek?

Nem. A Bizottság nagyon érzékeny, nagyon összetett és kreatív emberek gyülekezete volt. A Kokónak jó hallása volt, csak nem járt énektanárhoz, ezért kicsit visítozott. A Wahorn életében nem tanult szaxofonozni, de ami hangot kiadott a szaxofonján, az nagyjából a helyén van. És ha nekem valaki a Vágtázó Halottkémek vagy a CPG közül letesz az asztalra egy olyat, hogy Putty-putty vagy “már megint itt van a szerelem”, akkor én kezet csókolok neki.

A CPG és a VHK egy kategória volt az ön szemében?

Nem. A CPG esetében az gondolom, hogy ha valaki kizárólag arra használja a színpadot, hogy egy ellenszenves hatalmaskodó figurát személyiségében gyalázzon, az az én szememben nem művészet. Elfogadhatatlannak tartom, erkölcsileg is. Akkor is és ma is. A VHK nekem zavarosnak tűnt. Zeneileg nem tartottam izgalmas alapanyagnak, és nem is nagyon tudtam megfejteni ezt a sámánizmus köré épülő dolgot. A Grandpierre Atillát ismertem és nagyon sokra tartottam, mint tudós embert, csillagászt. Lehet, hogy az én hibám, hogy nem tudtam magamban elhelyezni ezt a dolgot.

A popsajtóról rossz véleménnyel volt.

Igen.

A Kritikában megjelent egy írása A punk: zenei és ideológiai válság címmel, amely egyrészt reakció egy másik cikkre, másrészt azt írja benne, hogy a “hazai popsajtóban a zeneietlen, jobbára szociográfiai megközelítés” az elterjedt, illetve hogy “tagadhatatlanul könnyebb egy jelenséget a benne megtalálható (vagy belemagyarázható) okok miatt romantikusan forradalmi pózban tetszelegve elemezgetni, mint felvállalni ellentmondásaival együtt”. Ez mit jelent?

Ez egy kiragadott mondat egy hozzászólásból, amelyet két újságíró cikkére írtam. Az abban a cikkben idézett együtteseket és számaikat az újságpapíron rendkívül eredetinek, újnak és kreatívnak, forradalminak nevezték. Ez volt a Donauer Video Familie, illetve Molnár Gergely és a Spions, valamint az Anna Frank. “Anna Frank! Mindenképpen megölnek”; “Anna Frank! Megerőszakollak”; “Sikíts te állat” stb. Nem tudom, én lehet, hogy konzervatív vagyok, de nekem az Anna Frank milliószor feldolgozott története nem jön össze ezzel. Vannak eszközök, amelyeket meghökkentés céljára sem lehet használni. Az emberiségnek mindig is voltak tabui vagy törvényei, jogszabályi határai, amelyeket nem lehetett átlépni. Nekem azzal a cikkel az volt a bajom, hogy a szerzők a jót és érdekeset egy kalap alá vették a fasisztoiddal, és dicshimnuszt zengtek általában a punkról és az újhullámról.

Szóval ez egy adott cikkre egy reakció, de általánosságban ma is az a véleményem, hogy az a magyar popsajtó, amely a hetvenes évek második felében kialakult, irgalmatlan sok pontatlanságot, lexikális és zenei tévedést hordozott magában. Ma is ki tudom jelenteni, hogy Mola Gyuri, a Sebők János és a Czippán György is botfülűek voltak. Két egymástól eltérő hangot nem tudtak megkülönböztetni. Az a véleményem, hogy a hetvenes évek második felében, és a nyolcvanas években Magyarországon megjelent popsajtó egy torz, felemás jelenség volt, mert nem önálló orgánumként, szakemberek által írt írások formájában jelent meg, hanem a KISZ Központ Bizottsága által kiadott ifjúsági lapokban kapott helyet: olyan újságokban, amelyeknek a főszerkesztői minden áldott hétfőn reggel eligazításra voltak berendelve a KISZ kulturális osztályvezető elvtárshoz, ahol megmondták nekik az irányelveket.

Azokhoz a zenei értékektől, amelyet a magyar popélet a hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig tartó tizenöt évben létrehozott a magyar popsajtó színvonalát tekintve messze elmaradt ? méltatlan körülmények között, méltatlan tudású újságírók írtak remekművekről. Én a Sebőknek az összes könyvét elolvastam. Azokban egy kurva hang nincs arról, hogy a zene, mint olyan, az mitől olyan, amilyen, és mitől az, ami. Hogy mi különbözteti meg a reggae-t a heavy metaltól vagy a hard rocktól. És úgy mutatják be, mint Sebők János rockszakíró. Én már röhögök ezen. Miért rockszakíró? A rock az nem zene?

A Dübörög a basszus című könyve miatt perrel fenyegetőzött Deák Bill Gyula néhány éve, mert állítása szerint ő, Nagy Feró és Vikidál Gyula nem kapták meg az István, a királyért azt a hárommilliót, amit ön állít.

Az István, a király ügye még régen kezdődött, az első csörte pont Sebők János és köztem zajlott. Ő azt írta, hogy az István, a királyt a Filmgyár vette fel, az csinált belőle nagy sikert, a Hungaroton pedig a szalagot megkapta készen és most kaszál belőle. Ez a jereváni vicc. “Csak nem nyerte, hanem lopta.” A Koltay Gábor (a film rendezője) azzal kereste meg a Hungarotont, hogy 800 ezer forintot kér, és hogy a Hungaroton stúdiójában készüljön el a zenei anyag, amit aztán hanglemezen ki lehet adni. Azaz a Hungaroton költségén és stúdiójában készült a hanganyag, csak a honorárium volt 3 millió. 5-8 millió volt a technikai költség, plusz a 800 ezer készpénz, amivel még a filmhez hozzájárult a Hungaroton. Deák Billéknek az volt a gondjuk, hogy azóta is árulják a lemezt, és abból ők soha egy fillért nem kaptak. Magyarország 1989-ben csatlakozott a római egyezményhez, amely arról szól, hogy az előadóművészeknek is lehet fizetni jogdíjat, nem csak a szerzőknek. Tehát az István, a király idején nem volt előadói jogdíj. Aztán a nyolcvanas évek végén megjelent sorozatban néhány híres lemez cd-n. Ezekre már lehetett fizetni előadói jogdíjat. Amikor a Deák Billék problémája felmerült, utánanéztem, hogy is történt ez akkor. A Hungaroton igazgatója minden egyes közreműködőnek küldött egy levelet, hogy két módja van a cd-kiadás alapján való honoráriumnak: egyben fizetnek ki egy bizonyos összeget előre, vagy a cd-eladás alapján fizetnek utólag, darabonként. “Kérem a tisztelt művész urat, hogy válaszlevelében nyilatkozzon, hogy melyik módot választja”. Na mármost, a Márta Pista egy okos gyerek, ő azt mondta, hogy darabonként kéri. Mit gondolnak, az okos rockerek, a Deák Bill és a Nagy Feró mit szerettek volna? Ide a lóvét, azonnal. Bementek érte, megkapták, csak öregszenek és elfelejtették. Alig vártam, hogy bepereljenek, de nem tették.

Melyik volt a legnagyobb tévedése?

A Hernádi Judit. Az Erdős elküldött, hogy menjek el helyette a Filmgyárba, mert kapott egy meghívót Mészáros Márta Örökség című filmjének vetítésére, merthogy van zenei vonatkozása. Elmentem és utána megírtam, hogy “ez a Sohase mondd, ez az ócska Karády-utánzat, ez az idejétmúlt valami, hogy ez lemezen megjelenjen, az nem lehet”. Csak aztán a Hernádi és a Verebes szívósabb volt, a Bors meg azt mondta, hogy “hát jó, legyen”. Nem azért, mert olyan marha jó volt, hanem csak rájuk hagyta. Aztán lett belőle, ami lett. 400 ezer eladott példány. A kislemez. A nagylemezből csak “szerény” 2-300 ezer fogyott.

Volt egy lemezterve a kilencvenes években, egy válogatás betiltott dalokból, ami nem valósult meg. Mi lett azzal?

Igen, a kilencvenes évek végén. Úgy emlékszem, hogy a Várszegit (Várszegi Gábor) nem érdekelte. A privatizált Hungarotonban ő volt akkor a tótumfaktum, ő hívott vissza 1997-ben. A Best of Communismra azt mondta, hogy az egy jó ötlet, jól is fogyott. De aztán azt mondta, hogy mit érdekli az embereket, hogy a Bikininek van egy betiltott nótája, úgyis egy sztár. Nem látott benne fantáziát.

Müller Péter Sziámi mondta, hogy csak úgy egyezett volna bele, hogy ha rákerül a borítóra, hogy “betiltotta és engedélyezte Wilpert Imre”.

Mondott ilyet, de ez színtiszta hülyeség. A saját sorozatom, a Start úgy indult annak idején, hogy Beck tanár úr (Beck László művészeti vezető) gyűlölte meghallgatni a demókat. Ő Bartókot szerette, a popzenét nem. Más meg nem tudott kottát olvasni. Úgyhogy mondtam, hogy meghallgatom a demókat én, ha pedig kotta jött, azzal is tudtam mit kezdeni. Odakerült az emberekhez a szöveg, és a Rákosi Péter nevű kiadóigazgató főnököm másnap leszólt a házi vonalon, hogy menjek fel hozzá. Azt mondta, hogy “Wilpert, te mit képzelsz? Ezt akarod kiadni? Én ezt nem írom alá”. És volt olyan, hogy én azt mondtam, például a Bizottság esetében, hogy “jó, Péter, de azt ugye megengeded, hogy a Borsnál tegyek egy próbakört?” “Persze.” És néha sikerült a Borsnál. Olyan is volt, hogy előzetesen megbeszéltük a Feróval, hogy ha nem megy át a száma a “gonosz vénekről”, akkor abból “gonosz évek” lesznek. Mindenki a maga kis trágyadombján volt a kakas az akkori kultúrpolitikai intézményekben.

Mennyire lenne más a magyar popzene Erdős Péter nélkül?

Annyiban lenne jobb, hogy ha az Erdős nincs, vagy ha engem nem állít le, vagy nem dumálja meg a Borsot stb. akkor abban a közegben és időben jelenik meg a Jerikó, a Nagyvárosi farkas vagy a Motorizált nemzedék, amikor az létrejött és koncerteken elhangzott. Ehelyett lett a Gyermekkorunk lexebb dalai című válogatás. Ha nincs az Erdős, akkor a P. Mobil Honfoglalás című lemeze is időben jelenik meg, nem pedig utólag. Akkor kellett volna annak is megjelennie, amikor a Vikidál a frissen, nagy lendülettel nyomuló Mobilnak az élén előadta. Ennek ellenére nem tudok olyanról, hogy az Erdős egy az egyben elkaszált volna egy dolgot, és csak rajta és kizárólag rajta múlt volna, hogy valami nem jelenik meg. Erdősnek nagyobb a mítosza, mint a valós kára vagy haszna volt. Merthogy a hatvanas és hetvenes évek fordulóján az Erdősnek és a Borsnak hatalmas érdemeik voltak. Ha nincs a Lemezgyár, akkor nem jelenik meg soha az Illés első lemeze, vagy Koncz Zsuzsával a Rohan az idő. A Bors és az Erdős akkor nagyon felvállalták az LGT-t, az Illést, a Fonográfot. Kislemezen megjelent a Kex, a Tűzkerék és még sokan mások.

Egy rádióinterjúban mondta magáról, hogy “kétlelkű” volt, vagy legalábbis úgy kellett viselkednie. Van olyasmi, ami miatt lelkiismeret-furdalása volt utólag?

A Kontroll Csoport miatt van. Amiatt, hogy az egymástól túl távol álló feleket nem sikerült összehozni. A Müller Péter nem érzékelte, hogy itt a létező szocializmus országában él, a Bors meg nem tudott átlépni olyan határokon, amiken át kellett volna. Azt rettenetesen sajnálom. Az URH-nak volt egy Ismeretlen katona című száma, az szerintem a magyar popzene egyik legnagyobb szerzeménye. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy egy tehetetlenségből adódó mulasztás miatt egy nagyon értékes és jó dolgot nem sikerült a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál végigvinnem. Annyiban voltam kétlelkű, hogy egyszerre kellett látnom a reális lehetőségeket, másrészt meg rajongtam azért, amit ezek csináltak. A Bizottság-lemez eleje az én sírásom eredménye. Mert tudtam, hogy ha az nem lehet rajta, hogy “mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok”, akkor felerősödik a Bizottságnak az az énje, hogy “most már elég volt”. A Bors azt mondta, hogy szétrúgja a seggem, ha ebből balhé lesz. “Jó” – mondtam.

Balhé lett?

Valami nagymama járt a debreceni Hungaroton-mintaboltban Mikuláskor meselemezt venni a gyereknek. És egyszer csak az üvöltött a hangszóróból, hogy “nagy segget látok”. És a nagymama panaszlevelet írt a minisztériumnak. Nem lett nagy balhé.