Bede Márton – 2007.05.19. – http://quart.hu/cikk.php?id=1222

Ha nem olyan magyar együttesről lenne szó, amelynek annak ellenére emlékszem sok évvel ezelőtti számaira, hogy különösebben soha nem is figyeltem oda rájuk, meg sem erőltetném magam. De az a helyzet, hogy a Viva (sőt, a Z+) masszájából többször is elém ugrott a Mozdulj, a Krézi srác meg a Dél-Amerika, és bár ezek sem késztettek arra, hogy megvegyem az együttes lemezeit vagy elmenjek valamelyik koncertjükre, kicsit jobban éreztem magam, amiért volt egy magyar zenekar, amiben nem volt semmi ciki. Tehát ha nem lenne ilyen régi és bensőséges a barátság, nem erőltetném meg magam, így viszont kénytelen vagyok felhívni az együttes figyelmét arra, amit talán maguknak sem vallanak be, és közeli ismerőseik sem merik nekik elmondani. A világ 2007-ben le se szar egy angol nyelvű HS7 lemezt.

Nincs ezen semmi szégyellnivaló, a világ nagyon kevés lemezt nem szar le, és az együttes Tudom, hogy szeretsz titokban című albumának kicsit átrendezett, angol nyelvű változata nyilván senkit nem fog érdekelni. Még annyi embert sem, mint egykor az Omega, az LGT vagy a Fonográf hasonló jellegű próbálkozásai, mert akkor legalább volt egy béketábor, és a wroclawi és burgaszi fiataloknak Somló Tamás látványa is elég volt, meg volt egy másik tábor is, akiknek mi egy kicsit egzotikusnak és érdekesnek számítottunk. A néhány hete tárgyalt Moognak van egy minimális esélye arra, hogy beékeljék a lábukat a nyugat ajtaja és küszöbe közé, hiszen még ha a zenéjük nem is valami különleges, fiatalok, vadócok és mindannyian fantasztikusan jó pasik. Na de ez a több, mint tíz éve létező, sokadik lemezénél tartó, öregecske zenét játszó, részben tisztes családapákból álló HS7 mit hisz? Hogy érdekelni fognak valakit?

A Sordid Little Symphonies amúgy nem különösebben rossz lemez. Az együtt töltött több mint egy évtized alatt a HS7 kellően összecsiszolt és profi lett, megbízhatóan és meglepetések nélkül tudnak írni akár több száz, a U2-t, a kilencvenes évek eleji Blurt és még néhány brit standardot elegyítő számokat. Ez a profizmus mellesleg éppen az album legnagyobb hibája, egyszerűen semmi báj nincs benne, kiszámított tiszteletkörnek tűnik inkább. Pont, mint a fentebb említett dinoszauruszok érett lemezei.

A HS7 tárgyalásánál megkerülhetetlen Szűcs Krisztián éneke, és nem csakazért, mert a frontemberekkel mindig szokás foglalkozni, hanem mert az ő éneke az átlagosnál jobban rátelepszik a mögötte zenélők produkciójára. Szűcsnek nagyon jellegzetes és nagyon emlékezetes hangja van, ami magában még nem baj, így legalább nagyon messziről, szürkületben is fel lehet ismerni az együttes számait. A probléma inkább az, hogy az énekes az utóbbi öt-nyolc évben szabályosan elhasználta magát, válogatás nélkül működött közre számtalan magyar produkció koncertjein és lemezein. Ezek között voltak vállalható vendégszereplések is, ám az olyan minősíthetetlenekhez kölcsönzött hangszálak, mint mondjuk a Neo életműve vagy Yonderboi második lemeze, azt eredményezték, hogy Szűcs hangja már akkor is csak közhelyeket képes átadni, ha speciel éppen nem is azokat énekel. Bár ez igazságtalan összehasonlítás, de a mindenkivel összefekvéssel kicsit Varga Miklóshoz hasonlóan tesz meg mindent karrierje lebontásáért. A Himnusz előtt majd mindenképp meg kellene állni.

Sokféleképpen öregedhet meg egy magyar együttes, de aki popévekben számítva már idősnek számít, az teljesen feleslegesen épít még mindig légvárakat. Tisztességes dalokat írni, játszani a nem szégyellnivalóan kicsi magyar rajongótábornak addig, amíg a felcseperedő gyerekek már végképp érdekesebbnek tűnnek rockandrollnál: sokkal inkább járható út. Erre a lemezre meg az égvilágon senkinek nem volt semmi szüksége.